Kedves mozomaza!

> Van valami következtetésed, vagy ötleted, magyarázatod arról, hogy mi okozza ezeket a jelenségeket?

Nem igazán tudom, hogy mely jelenségekre gondolsz akkor, amikor „ezek”-ről a jelenségekről írsz.

A nyelvre is igaz: panta rhei, azaz folyton változik. Ha a nyelv egy időszakában voltak benne hosszú magánhangzók, akkor egy későbbiekben ezek eltűnhettek. Ez történt a latinban is: a klasszikus nyelv rövid-hosszú különbségtételével szemben a késői latinban nyílt-zárt megkülönböztetés keletkezett. Hogy ez miért történt, nem tudjuk: a társadalom nem egyszerű gép, hogy közvetlen ok-okozati folyamatok vezéreljék. De ez igen sok nyelvben megtörténik: pl. a mai magyarban is. Itt ugyanis az /u/, /i/ és /ü/ hangok hosszában nincs egységes nyelvhasználat, nyugaton majd mindegyik mindig rövid, keleten pedig hosszú. Az ilyen jelenségek sokszor megelőzik a hanghosszak eltűnését: mivel a hosszú-rövid szembenállás már nem hordoz jelentéskülönbséget, nincs funkciója, így a gazdaságosság jegyében a végső megoldás az egységes rövidség lehet. Az pedig, hogy ez megáll-e az /u/, /i/ és /ü/ hangoknál, vagy mintegy lavinaszerűen továbbterjed más magánhangzókra is, az megjósolhatatlan, de lehetséges.

Ha pedig arra gondolsz, hogy miért csak hangsúly alatt maradt meg a jövevényszavakban a latin hanghossz, ill. hangsúlyos nyílt szótagban miért nyúlik meg, akkor erre két egymást erősítő magyarázat van. Az egyik az, hogy a hosszú magánhangzókat nem ismerő újlatin nyelvekben a hangsúly a nyílt szótagban a nagyobb nyomaték mellett hosszabb artikulációval is jár: tehát magyar szempontból ezek félhosszú hangzók. A másik az, hogy így változott meg a német (és a többi germán nyelv is): ezekben sem akárhol lehet hosszú magánhangzó, hanem csak hangsúlyos nyílt szótagban, ott viszont kötelezően. A német csak a saját fonotaktikai szabályait érvényesítette megtámogatva az újlatin hangsúlyozással. A magyarok eleje pedig Göttingában stb. tanult, ebből a latinhoz való viszonyunkat német minták határozták meg.