Coccinea: még valamit küldök, amit egy rossz periódusomban találtam, s mert korábban én sem voltam szerencsére beteges, akkor éppen sok mindent nem is értettem, nem tudtam hogy viszonyuljak a betegségemhez stb, de ahogy ezt olvastam, hirtelen annyi minden világossá vált:

"Nincs nagyobb támadás az emberi méltóság ellen, mint a betegség !” – hirdette a mindenki által csak Főorvosnak nevezett dr. Pető András.

Tévedek-e, ha az ember és betegsége viszonyulásának két alapvető lehetőségét látom: vagy az emberben van a betegség, vagy a betegségben van az ember.

Ha az EMBERBEN VAN A BETEGSÉG, az könnyebben és sikeresebben gyógyítható változat. E modell szerint van egy egészséges ember, akinek a szervezetében valamelyik szerve, vagy annak működése eltér a normálistól. Ezt a helyzetet fejezte ki az a hangulat, amit két egészsége ember – például az orvos és a páciense – beszélget egy beteg szervről, ami történetesen az egyiküké. Ebben az esetben a betegség nem totális, hanem parciális. Ettől persze még bele is lehet halni, de mégis valószínűbb a gyógyulás perspektívája. Az emberben bujkáló betegség legtöbbször lokalizálható – pl. beteg a szíve vagy a veséje - , és a páciens tulajdonképpen az orvos és a társadalom számára a betegség tokja, testében hordja a beteg szervet. Tokká válása kissé devalválja emberi értékét – kényelmesebb lenne, ha a beteg csak a veséjét nyújthatná át az orvosnak gyógyításra. De mindegy, végül is megvan a remény, hogy a szervezet egészséges részei a beteg szerv segítségére sietnek a gyógyulás érdekében, újra egészségessé válása nagyjából előre látható.

Gyökeresen más a helyzet, ha a BETEGSÉGBEN VAN AZ EMBER. Ekkor a betegség mint totalitás veszi körül. Az egész ember beteg, szervileg és lelkileg is. Közérzete már kizárja az egészségesek világából, nagy betegségtudata is deprimálja, kétségessé teszi minden holnapi napját. Körülveszi egy bizonyos patologikus magány, különösen sorsának, a prognózisnak a bizonytalansága, ami jövőképét homályossá, keserűvé, pesszimistává teszi, terveit romba dönti és a pillanat rossz történéseinek a jelentőségét óriásivá növeli. Sokszor ebből fakad kórosnak tűnő túlérzékenysége. A súlyos betegség, a rossz közérzet és az orvosok viselkedése gyorsan infantilizálja a beteget. Vagy nyűgössé válik és kiszolgáltatja magát, vagy megbántott gyerekként fordul a fal felé. Az orvos „segítséghozó” archetípusának megfelelően vagy lelkes bizakodással fordul felé, vagy aztán idő előtt csalódik benne és rajongását harag váltja fel. Önérzetesebb ember számára a betegség egyik legmegalázóbb következménye, hogy mindig kérni kell valamit: légy szíves, hozd ide, add ide, kapcsold ki, kapcsold be, adjál nekem egy… ha lemész… Különösen elviselhetetlen, ha fürdetni, mosdatni kell. Sokszor baj van a közérzettel is. Hogy vagy? Hát nem valami jól, Fáj valamid? Nem. Hát, ha semmid se fáj, akkor…? Rosszul érzem magam. Az nálad mit jelent?..."