"A szumir nyelvemlékek ortográfiájában igen gyakori a magánhangzók kettőzése. Az igaz, hogy ilyen kettőzés előállhat összetétel során is, ha magánhangzóval végződő szó ugyanolyan magánhangzóval nyitó szóban kerül össze, s az összetétel a sok egytagú szóból álló szumirban igen gyakori. A kettőzött magánhangzós szumir szavakat éppen ebből a szempontból kellene megvizsgálni. Ha ugyanis megállapítható, hogy ezek a kettőzések nem szóösszetétel következtében jöttek létre, akkor azok feltétlenül hosszú magánhangzók tudatos ortográfiai jelölései, tehát megkülönböztetések, mint a "turáni" nyelvekben.
Ez esetben
guusz - gúz (győz) baal - bál (váj)
szuur - szúr (zár) baar - bár (tarka-barka?)
zoeb - széb (szép) naab - náb (nép)
kaa - ká (ház) niin - nín (néne)
libur - libír (rossz) buraabba - burába (veréb? szellem)
buurg - búrag (féreg) paar - pár (fehér, rég, fejér)

Az ómagyar nyelvben az -u- szóvégződés rendkívül gyakori volt az egész középkoron át, de különösen a XIII. századig. A 950 esztendős "tihanyi alapítólevél" görög szövegében található számos magyar szó (főleg hely- és határmegjelölések) sorában van egy határmegjelölés, amely emlékezetem szerint így hangzik; a "Fejerwaarra meneu hodu utu rea" (2) (a Fehérvárra menő hadi útra). Mind "had" szavunk, mind "út" szavunk viseli még az azóta lekopott -ú- végződéseket, mint ahogy viseli a gestáinkban Bulcsu, Etelkuzu, Dentu-Mogyeria, kondu (Kund, Kende) s még egy csomó más szó is, de megőrizte számos ilyen lekopott, vagy megmásult -u- végződés emlékét főnévragozásunk is, amely tisztán mutatja, hogy pl. ló szavunk ómagyar alakja "lou" kellett, hogy legyen s ez a lekopott "u" végződés benne van főnévragozásunkban, amikor lo-v-at, ló-v-al, lo-v-on, lo-v-as, lovak, alakokat használunk, de ugyanez az eset a bő (bőv-), a hő (hev-), kő (köv-), ró (rov-), só (sav-), szó (szav-), tó (tav-) szavainkkal is, amelyek lekopott -a végződése helyén ragozásban mindenütt a "v" jelenik meg (bő-v-en, he-v-es, ro-v-ás, só-v-al, sza-v-ak, ta-v-ak, stb). Más csoportja ezeknek az -u- végződéseknek -v- formájában az alap szóformán is megmaradt. Ulu-ból lett ölyv, szaru-ból lett szarv, de néhány a maga eredeti alakjában is megmaradt (falu, daru, hamu, kapu, stb.). Vessük ezeket össze néhány szumir szóval; ugu (ük), buru (fur), uzu (hus), retu (rét), alzu (ásó), haru (hordó), paszu (fejsze), eru (érc) stb. stb."

I. A szumir - magyar nyelvi rokonság

Túl hosszú lenne ide betenni és nem szeretném fárasztani az olvasót.
Érdemes elolvasni Padányi írását.