Regény

Életemben voltak rossz napok,
S velük együtt múltak el a hónapok,
Amik évekbe tömörültek, s regényekbe iródtak,
Hogy a közeledbe minnél előbb eljussak.
S a könnyeim közé szorítsalak,
Amik a szememben itt maradtak.

Mikor végső búcsút adtál a szavaidnak,
Arra vártál hogy ezek az érzések gyorsan elmúljanak,
S amikor azt mondtam, hogy te is sírhatnál,
Szerelmes pillantással bólintottál,
Majd lassan továbbálltál.

Hiába nyúltam már utánnad,
Hiába fogtam meg a vállad,
Levegőért kapkodtam,
Könnyeimet megtartottam,
Miközben beléd karoltam.

Hogy megtudjam mi is a vád,
S leirjam mit ejt ki utoljára a szád,
De te arra kértél várjak még rád,
Ez adott csak reményt,
S csak ez tartotta vissza az újból kihulló könnycseppeket.
Ez tartotta még bennem az irántad érzett szeretetet.

Hogy az emlékek rólad örökké megmaradjanak.
Nehogy az idő múllássával ők is elmosódjanak.
S Írni kezdtem, hogy a szavak utat mutassanak,
De az idő csak telt, s múlt,
A regény gyötrően megvalósult,
S amikor a könyv megvastagúlt.

A szívemben ezernyi gondolat,
Megragadta újból a tollat.
Hogy ne legyen még vége,
Ne ragadjon még el, a szereteted múlló ereje,
S az írás a szívem ritmusára ütemezett,
Mikor a sorok közé kergetett,
S megéreztem, hogy ő ebben a percben keresett,
De már hiába sietett,
A regény befejeződött,
S ő örökre elveszett.