A kritikád jogos, úgy kellett volna írnom, hogy:

"napi szintű és rendszerességű szimpla berugásra...".

Így már érthető, hogy mire gondolok.

Máshogy fogalmazva, ha a diákélet kimerül annyiban, hogy ébr-kak-zuh-beba-alsz-ébr-kak-zuh-beba-alsz..., akkor arra nem lehet emlékezni. Ha az amúgy nívósnak, szellemesnek szervezett rendezvényt (legyen az a legkisebb bensőséges beszélgetés) kiegészítjük pár pohárkával, akkor tuti az ügy.

 

Mondok egy példát:

néhány éve csatlakoztam egy olyan társasághoz, akik éppen "bátor, vagy őszinte" játékot játszottak. Egy ideig figyeltem, miket mondanak, kérdeznek egymásnak, egymástól.

Volt ott:

- megmersz-e enni egy döglött bogarat,

- fingottál-e már órán,

- mersz eks-et inni... és egyéb "nívós" kérdések.

Valahogy rám került a sor, én tehettem fel kérdést:

"Van-e itt olyan a társaságban, akire rá mernéd bízni az életedet?" először vihorászás, majd amikor látták, hogy komolyan kérdezem, döbbent és elgondolkodó csend következett, majd válasz. Kaptam egy bónusz lehetőséget is. Következő kérdés:

"Mikor mondtad szüleidnek, testvéreidnek, hogy szereted őket?"

 

A fiatalok "elkapták a fonalat", nem volt több idióta kérdés. Volt vidám kérdés is sok, de nem idióta kérdések. Észre sem vettük, hogy repült az idő, hogy hajnalodott ki.

Sok minden igazán fontosat tudtunk meg egymásról és saját magunkról. Ezt segítették a kérdések, de a válaszok is. Közben volt, hogy kacagtunk, de voltak lopva eldörgölt könnyek is. Nekem ez egy örök és szép emlék, pedig be is rughattunk volna...