:-)))

HOGYAN LETTEM ÉN ISKOLÁS?

A beíratásnál még nem volt semmi baj, minthogy ott sem voltam, hanem az iskolába menés, az már sehogy se akaródzott. Porcikám se kívánta, tiltakoztam is ellene kézzel-lábbal, torkom szakadtából. Hulltak a könnyeim, tán a nagyteknő is csordultig telt volna velük, ha valaki összegyűjtögeti. Nem is láttam én a sok könnytől az augusztusi égen ragyogó szép napot, de az látott engem, s hogy nem szolgált gyönyörűségére, kimutatta azzal, hogy fekete fellegekbe takaródzott.
- Látod-e, még a nap is elbújik, hogy ne lássa, ne hallja sírásod-rívásod... - állt elébem az én nagyanyám ott az udvaron, a csengő sárga körtét termő körtefa tövében.
- Nem megyek én iskolába! - hajtogattam görbe szájjal, keservesen.
- Piros bársony hátitáskát veszek neked, a legszebbet...
- Akkor se megyek...sohase megyek! - ríttam konokul.
És így ment ez reggel, délben, este augusztus utólján. A könnyeim belehullottak a levesetányérba. Sós lett az ételem, sós lett az italom.
- Aztán miért nem akarsz iskolába járni? - kérdezte ebéd közben az édesapám.
- Csak - mondtam, s rákezdtem újra: - Nem megyek én iskolába, sose megyek iskolába.
Akkor még palatábla, palavessző járta. Hogy megjöjjön a kedvem, meglepett vele a nagyanyám. Édesanyám is vett egyet. A nagyapám is. Így volt három palatáblám, három tucat palavesszőm, három spongyám, mert egyik se szólt szándékáról a másiknak. De a kedvem csak nem jött meg. Minek a palatábla? Jó nekem a por is. Minek a palavessző,? Ujjammal rajzolok a porba. És minek a spongya? Tenyeremmel a port újra elsimítom.
Bizony, inkább világgá megyek én, semmint iskolába! - határoztam el hatesztendős fejjel. És így is tettem. Senkinek se szóltam. Két sárga körtét tettem a zsebembe, elég lesz az addig, amíg megcsinálom a szerencsémet. Mert hogy szerencsével járok, abban bizonyos voltam. No hát elindultam. A sarokig még csak elmentem egymagamban, de ott megállapodtam, hogy társat keresek a nagy vándorlásomban. Nem kellett sokáig várnom, nyelvét lógatva jött egy tarka kutya.
- No, Bodri - szólítottam meg, mert akkoriban minden tarka kutyának Bodri volt a neve -, felfogadlak vándortársnak, ha van kedved hozzá!
Már hogyne lett volna kedve! Mentünk együtt, vándoroltunk. Hol előttem szaladt, hol mögöttem maradt. Így haladtunk véges-végig a nagy, hosszú utcán. Így értünk ki a nagy zöld rétre.
- Azon túl a világ vége! - mondtam Bodrinak. - Ne is menjünk tovább egy tapodtat se! - azzal leheveredtem, és elővettem a két körtét a zsebemből.
- Nesze, Bodri! - nyújtottam feléje az egyiket, de nem kellett neki. Így megettem mind a kettőt. Amikor a második csutkáját hajítottam el, felpattant a fűből egy mérges tündérke, és rám ripakodott:
- Mit vétettem neked, hogy csutkával dobálsz?!
- Ó, ha tudtam volna, hogy itt laksz a fűben, bizony nem hajítottam volna el a körtecsutkát, kedves Tündérke! - s megkövettem szépen.
Erre kacagni kezdett. Olyan volt a kacagása, mintha szellő játszadozna a tündérkert fáira kötözött üvegcsengőkön. Szép szőke haja lobogott a napsugárban, s két drága-kő szeme szikrát szórt a délutánba.
- Hahaha...nem vagyok én tündér, ne tréfálódj velem!
- Hát ha nem vagy tündér, akkor te vagy a...libapásztor királykisasszony! - kiáltottam, mert ahogy felálltam, megpillantottam feléje igyekvő hófehér libáit.
- Királykisasszony? - nevetett. Rozi vagyok én, és a libákat őrzöm...
Olyan gyorsan még lányt nem kértek feleségül, mint ahogy én kértem meg Rozit. De Rozi akkor már úgy kacagott, hogy hempergett a fűben.
Ide-oda vetette magát, gurult erre, gurult arra, a kacagás gurította. No de egyszer csak kikacagta magát. Akkor felült és megkérdezte:
- Hát mire kívánsz házasodni? Hisz talán még iskolába se jársz?!
- Én? Nem is fogok soha iskolába járni! Hiszen épp azért mentem világgá!
De olyan gyorsan legény még kosarat nem kapott, mint én Rozitól:
- És te azt hiszed, hogy én egy buta ember felesége lennék?
- Nono - ágaskodott önérzetem -, azért buta nem vagyok...
De ő csak mondta a magáét:
- Az én uram okos ember legyen! Tanult ember! Csak is olyan ember felesége leszek, aki ír, olvas és számol...nem pedig olyannak, aki a betűvetés elől világgá szalad! Hiszen az ilyen mellett csak a szégyen enne...
Ami igaz: igaz. Bizony erre lehorgadt a fejem, s hogy megbékítsem Rozit, tréfára akrtam fordítani a dolgot. De ő átlátott a szitán, és szava hideg zuhanyként hűtötte le a kedvemet. Magamban már rég igazat adtam neki, de még restelltem nyíltan bevallani. Ezért inkább vándorpajtásomnak, Bodri kutyának füttyentettem: szedelőzködjünk, koma!
De Bodrinak már nem volt se híre, se hamva.
- Látod-e, még a Bodri kutya se tart olyan fiúval barátságot, aki elszökik az iskola elől...
Bizony már tündökölt a holdsarló az égen, amikor hazaértem.
Dobogott a szívem erősen: mi lesz, ha kitudódik szökni akarásom, világvándorlásom?!... De szerencsére senkinek se tűnt fel, hogy nem voltam otthon azon a délután...
Amikor másnap reggel a napsütésre felébredtem, megdörgöltem a szememet, magam se tudtam: álmodtam-e vagy valójában megtörtént találkozásom Rozival a réten? Ma se tudnám megmondani. De akár álombeli tündérke, akár földi libapásztorlányka volt Rozi, neki köszönhetem, hogy könnyű és vidám szívvel mentem iskolába. És bizony, ha elgondolkodom: mi lett volna belőlem, ha betű nélkül növök fel - még most is elszégyellem magam.

Tordon Ákos
:-)))