Makkay: indul a magyar 11.12. oldal

Ismerjük meg egy kicsit a szkíták és szarmaták világát is.

"Amikor a görögöket felváltották az uralomban és a civilizációban a rómaiak, akkor követték a sztyeppen a szkítákat utódaik és vérrokonaik, a szarmaták és az alánok. A szkíták világa elmúlt, dicsőségük lehanyatlott, a hatalmat a nem kevésbé harcias és szintén kiváló íjász szarmaták és alánok vették át, valamikor a Krisztus előtti 3-2. században. A szkíták hírneve azonban addigra már annyira meghonosodott a görögöknél és rómaiaknál, hogy a krónikák még hosszú évszázadokig minden keletről, a sztyeppről vagy messzebbről jött, illetve ott élő népet szkítának neveztek. Még akkor is, ha azok egészen más nyelvű népek fiai-lányai voltak, például türk-törökök. Már a római történetíró, az idősebb Plinius megállapította: általában a szkíta név átment a szarmatákra és germánokra, de ez az elnevezés már elavulttá vált, és ma már [Plinius idejében: Naturalis historia 4.80-83 és 6.34-36.] csak azokra a népekre vonatkozóan használják, amelyek nagyon távoli vidékeken laknak és majdnem teljesen ismeretlenek.
Ilyenek voltak magyar népünk többféle elődei is. Az Árpád népének a honfoglalásáról beszámoló Liudprand kancellár és püspök (920-972) éppen ezért írta, hogy a magyarok [Árpád] népe abban az időben még mindnyájunk előtt ismeretlen volt. Árpád népe, amelyről Regino lotharingiai apát (845-915) szerint az azelőtti nemzedékek azért nem hallottak, mivel nevük sem volt, a szkíta tartományokból és ama mocsarak közül jött elő, amelyeket a Thanais kiáradásával mérhetetlenül kiterjesztett.
Így ragadt rá később a magyarok kétségen kívül keleti elődeire is az, hogy ők a szkíta-szittya faj gyermekei voltak! Ezért hiszik közülünk sokan még ma is, hogy őseink között szkíták is voltak! Egy kedves régi magyar könyvben Dugonics András királyi oktató 1806-ban így írt erről: Ama régi magyar eleink, kiket mi mostanában a régi hagyományok szerént szittya-magyaroknak nevezünk, kik mostani országunkban letelepedtek, és ezt a mézzel és tejjel folyó földet utóiknak ajándékozták, ennek előtte Ázsiában laktak. Réges-régi félreértés, hiszen Szkítia nem Ázsiában, hanem a hatalmas száraz-füves síkság, a sztyeppe nyugati – európai – végén volt.
Tisztáznunk kell hát majd, hogy őseink között valóban voltak-e szkíták, és ha igen, akkor tényleg Ázsiából jöttek-e?
A szkíták a görög történetírók szerint inkább a Volgától nyugatra, tehát Európában éltek, a szintén iráni nyelvű, tehát rokon alánok viszont eleinte Ázsiában, a Kaszpi-tengertől keletre. A maguk idejében mindkettőjük megismerte a hettiták által a Krisztus előtti második évezredben (jóval 1200 előtt) kifejlesztett és a babilóniai asszír hadseregekben még a szkíta világ előtti időkben, a Krisztus előtti 9-8. században tökéletesített nehéz páncélzatot: erős textilre vagy bőrre varrott bronz (később már vas) lemezek, vasszemek védték a csatában a harcost és paripáját. A szkíták elsősorban kiváló íjászaikról voltak híresek, az íjról kapták a nevüket is. Az alánok fegyvere a hosszú lándzsa, az egyenes kard, az íj és a fokos volt. Zárt alakzatban, főleg V-formában előretörő, vagy szilárdan megálló ékekben harcoló katonáik ritkán találtak legyőzőre. Ők is híres íjászok voltak, akárcsak a vérrokon szkíták és szarmaták. A Fekete-tenger partjára, Tomiba, a mai Konstancába száműzött latin költő, Ovidius a civilizált európai ember szemével egyformán vadnak látta a szarmaták lakta tájat és emberét:
az unalmasan sík vidék örökké fagyos és békétlen, a víz sós, pocsolyás és zavaros, a föld dús televény is lehetne, de csak száraz, szikes parlag, az elhanyagolt rét ürmöt terem. A szomorú síkságot lakó bősz szkíta-szarmata-géta törzsek barbárak, vadak, jól tűrik ugyan az éhséget meg a szomjat, de lelkükben nincs más, csak az íj meg a nyíl, meg a gyors paripák. Horgas-kampós nyílvesszőik kigyóméreggel bekent hegyei és hosszú lándzsáik kegyetlenül és kíméletlenül hozzák a halált.
Igen, ilyenek voltak a sztyepp iráni és nem iráni (hanem később a türk) nyelveket beszélő lovas népei, és évezredek során át alig változtak. Vadságuk és kemény harcosságuk miatt azonban mindig is kedvelt zsoldosok voltak Keleten és Nyugaton egyaránt. A nagy ellenfelek, a médek, perzsák, görögök, makedónok után Róma volt az első, amely nemcsak háborúzott velük, hanem utánozni kezdte harcmodorukat és fegyverzetüket. Sőt letelepítette őket a birodalom kelet felől legsebezhetőbb részein. Így az Alföldön, Pannónia tartomány, azaz a Dunántúl és a Dráva-Száva köze védelmére, hogy Itália biz-tonságban érezhesse magát az Erdélyt uraló erős dákok fenyegetésétől.