Hartley Coleridge (1796-1849) arról elmélkedik, mi történne, ha egyszer helyet cserélhetne a macskájával:

Cserélni, erre van remény,
Te ember, és egy macska én,
Ügyetlen én egérlesen,
De költő nem lennél te sem.

Európában a Csizmás Kandúrról mesélnek, Angliában Dick Whittingtonról, egy szegény fiúról, aki a macskájának köszönhette a szerencséjét. Londonba jött munkát keresni, és már a Highgate Hill-nél járt, amikor elvesztette a kedvét, és vissza akart fordulni. Ekkor, a legenda egyik változata szerint a londoni harangok szólaltak meg, a másik szerint a macskája: „Ne fordulj vissza, Dick Whittington, háromszor is London polgármestere leszel.”

Nem tudjuk, hogy az igazi Dick Whittingtonnak volt-e macskája, de tény, hogy hamarosan nagyon meggazdagodott, és háromszor is polgármester lett Londonban, IV. Henrik király idején (14. század). Ez valóságos szent történet Angliában, amelyben nem illik kételkedni.

A macskák jelentős helyet foglalnak el a művészetben, mint az álmok, titkok, félelem és kísérteties hangulatok szimbólumai. A mi tudatunkban azonban mindig úgy jelenik meg, ahogyan Arany János leírta:

Ballag egy cica is, bogarászni restell,
Óvakodva lépked, hosszan elnyúlt testtel.