Lutra 2009.08.23 0 0 86499 Nyikolaj Zabolockij Ősz Ha elmúlik a nap, s a természet maga a benne gyúló fényt kioltja már, tág ház gyanánt az őszi cserjék ág-boga a levegőben mozdulatlan áll. A héja, varju ott lel éji menedéket, s fent felhők raja száll, sok vándorló kisértet. Tapadtan hull alá a száraz őszi lomb, hever a földeken dús levél-teritő. Távolban óriás, négylábu lény bolyong, ködös falunkon át el-elbődülve jő. Bika, bika nagyúr! hát nem vagy már kevély? Borostyánkőt idéz a juharfa-levél. Ősz lelke, adj erőt vezetni tollamat! Hógyémánttal ragyog az égi szerkezet. Eltűnt a sarkon túl a bika, s fenn a nap, mint nagy kolonc, a föld felett ködös golyóként csüngve imbolyog, s a föld karéja vérezve lobog. Kerek szemét jártatva szüntelen repül egy nagy madár alant. Mozgásában az ember van jelen: szárny közt repül az embertől fogant mag is ha élni, megszületni száll. Lomb közt kinyitja házát egy bogár. Ősz architekturája. Benne tág helyet kap az üres levegő, a cserjés meg az ér, helye van embereknek, állatoknak, s fenn örvénylőn kereng, repül a holt levél — a földi dolgokon különös fény remeg. Itt vannak újra mind az áruló jelek. Lomb közt kinyitja házát egy bogár, kibámul, szarvacskáit nyújtogatva; sokféle kérget őrölt össze már, s púpos halomba összerakta, s most csepp kürtjét megfújja érdesen, apró isten gyanánt eltűnik hirtelen. De ím eljött a szél. Mindaz, mi tiszta volt: a téres, száraz tájék szürke lett — zord ködbe tört a fény, gomolygón egybefolyt. A csapkodó szél füstöt tereget; kavargó, tépett lombokat sodor, s robban a földön, mint a puskapor. Mindenfelől kisért a fagy, a dermedés. Peng a juharlevél, akár a réz, ha vékony lemezét megrezdíti az ág. És meg kell értenünk nekünk is halk szavát: így ád jelet az esztendő, az élet, hogy a természet új korszakba lépett.