Felteszem ide könyvem előszavát, talán érdekes lehet.


ELŐSZÓ


Őszintén a betyárokról


Azt gondoljuk, hogy sokat tudunk a betyárokról, pedig gyakran az előítéleteink rabjai vagyunk. Már nagyszüleink és dédszüleink is ittak a hamis romantika mérgezett vizéből, amikor a kalandos történeteket ránk örökítették. A vásári ponyvakiadványok, a korabeli szennyirodalom ugyanis korán elborította az élőszavas hagyományt. Az anyagilag kiválóan jövedelmező legendaköltés a kiadóvállalatokat gazdagította, az istenadta nép pedig hamar elfeledte megszenvedett múltját. Egy-két nemzedék múltán már „igaz történetként”, rosszabb esetben családi anekdotaként intézményesültek olyan esetek, amelyeket budapesti kávéházakban költöttek élelmes firkászok.
Hogy mit gondoltak a kortárs szemtanúk a betyárokról? Elegendő belepillantani a periratokba, hatósági levelekbe, tanúvallomásokba és ítéletekbe, hogy ne formáljuk hamis képet a kortársak vélekedéséről. A magyar emberek a Bakonytól a Hortobágyig, Nógrádtól Szlavóniáig leginkább rettegtek a bűnözőktől. Az éjszaka védtelen tanyákra törő, nappal elhagyatott helyeken utazókat fosztogató betyárokkal tisztességes ember nem érintkezett, ha pedig mégis rákényszerült, igyekezett családi és anyagi veszteség nélkül kikecmeregni a bajból. Aligha véletlen, hogy az esetek jelentős részében árulás végzett a betyárokkal, a tanyai és falusi emberek minden teketóriázás nélkül feladták őket, és nem pusztán a kitűzött jutalom reményében.
Számtalan adat bizonyítja, hogy az egyszerű emberek félelemből segítették Sobri Jóskát, Rózsa Sándort, Bogár Imrét és a többieket. Akkor is, ma is akadnak orgazdák, tolvajok, kisstílű bűnözők, akik anyagi haszonszerzésből szegődnek a gonosztevők mellé. De mégsem ez a tipikus magatartás. A részeges, gyilkos kedvű, tolvaj betyárok pontosan azt képviselték a korabeli társadalomban, amit ma is bűnözésnek nevezünk. Az ilyen csoportokat minden normális emberi közösség kiveti magából.
Sokfélék vagyunk, más a sorsunk, az erkölcsi mércénk, a vérmérsékletünk, de bűnözőnek szegődni egyetlen korban sem kötelező. Mindazok, akik romantikus mázzal vonják be a betyárvilágot, utólag pedig valamifajta nemzeti ellenállást tulajdonítanak a szegénylegényeknek, valószínűleg nem ismerik a forrásokat, vagy ködképüket nem merik összevetni a valósággal. Vajon szabadsághősnek nevezhetjük azt a betyárt, aki szinte kizárólag honfitársaitól rabolt? Aki tisztességes gazdák életét keserítette meg azzal, hogy erőszakkal elragadta jószágaikat, értéktárgyaikat, betört házaikba, meggyilkolta szeretteiket? Ha a történelem mélyén lappangott volna a nemzeti alapon működő betyárbecsület, miért nem találkozunk egyetlen esettel sem, amikor az állig felfegyverzett szegénylegények – bizonyíthatóan politikai célzattal - a hazát sanyargató külföldi katonák ellen fordították erejüket? A válasz nyilvánvaló: ilyen szándékuk nem volt, kizárólag a haszonszerzés mozgatta őket. A hamis képen tovább rontott a kommunista történetírás, amely egyenesen azt állította, hogy a betyárok osztályérdekből fosztogatták földesuraikat, de legalábbis öntudatos, igazságos emberek voltak, nyilván afféle erdei Marx Károlyok. Különböző indíttatásból, de a ponyvairodalom és a kommunista történetírás egyformán torz képet hagyományozott ránk, ijesztően hasonló következtetésekkel.
Azért akadnak kivételek. Három évtizedes pályafutása alatt például Rózsa Sándor szerencsésen találkozott a történelemmel. Ha 1848 tavaszán lelövik a pandúrok, ma alighanem egy futóbetyárként gondolnánk rá a sok közül. A szabadságharc örvénye azonban százötven társával a dél-bánáti hadszíntérre lökte, eleinte vitézül is harcolt a szerbek ellen. A korabeli sajtó valósággal ajnározta a szegedi betyárokat, Kossuth tekintélye és jóindulata pedig mindvégig biztos oltalmat jelentett számukra. De a betyárvér ott is kiütközött: fosztogatni, lopni, gyilkolni kezdtek, decemberre szét is porladt a nevezetes lovascsapat. Rózsa Sándor nimbuszát a magyarságot elemi jogaiban korlátozó Bach-korszak mélyítette el, de az alföldi tanyák népe alighanem másfajta történeteket is tudott a betyárkirályról.
Nyilvánvalóan a bűnözők sem egyformák, akadt köztük megtévedt, önhibáján kívül bajba került, mint ahogyan gyenge akarattal megvert vagy éppen szenvedélybeteg ember. Róluk is lesz szó könyvünkben, nem kívánunk senkit megfosztani jó tulajdonságaitól. Bizonyára előfordult, hogy a szegényeknek is juttattak ezt-azt a rabolt holmiból, jószágból. Hozzá kell tennünk azonban, hogy egyetlen mérvadó kutató sem erősíti meg az említett adakozókedv tendenciózusságát. Így aztán semmiféle következtetést nem vonhatunk le az ingatagnál is ingatagabb előfeltevésből. A sokat hangoztatott „gazdagoktól elvett, szegényeknek adott” csakis egyedi, szórványos alkalom lehetett, már ha egyáltalán létezett. Én a periratok és néprajzi kötetek józan világában egyetlen bizonyítható, konkrét esetre sem bukkantam. A jó rabló európai párhuzamairól folkloristáink kitűnő tanulmányokat írtak, ráadásul tehát nem is magyar jelenségről van szó, a hazai betyár sem jobb, sem rosszabb nem volt a külföldi gonosztevőknél.
A betyártársadalom rendkívüli tagoltsága látszólag árnyalja a képet, hiszen a lovas-vagy úribetyároknak egészen más állásuk volt a pásztortársadalomban, mint kisstílű társaiknak. Ebből azonban semmiféle erkölcsi következtetés nem szűrhető le: a betyárok minden fajtáját bűnözőnek tekintették, amint az például a Vasárnapi Újság 1863-as összefoglalásából is világosan kitűnik:
„(A betyárok osztályai.) Alföldön „betyár" névvel illettetik átalán véve minden dologtalan csavargó, azonban az erkölcsi világnak e kinövései, életmódjukhoz képest nyerik jellemző melléknevöket, úgymint: utonálló, rabló, betyár, futó betyár, kapcza- vagy mezitlábos betyár, tyuklopó betyár, piaczi betyár. Az elsőrendbeliek, a rablógyilkosok legveszélyesebbek. Hálistennek, legkisebb számmal is vannak. A futó betyár csak a vagyonbiztonságot veszélyezteti s igen helyesen „a puszták fiának" vagy „pusztai kalandornak" nevezhető. — Kicsapongó életét, bizonyos fokig, vadregényes kalandjai teszik érdekessé. — A futó betyár rendkívül ügyes lovagló, a puszták lóratermett fiaiból, a csikós, gulyás, juhászbojtárok stb. osztályából kerül ki. — rablókalandjainál a végletekig kitartó, melyhez ifjú kora, heves vére, s edzett testének ruganyossága, felette kedvező körülmény.
— Legkedveltebb foglalkozása ménesek és gulyákra csapni, honnét néhány darabot karikás ostora segélyével villámsebesen kikanyaritva, hajt a szilaj Tiszának, melyen átusztatva, az átterelt jószág csakhamar orgazda kezein várja bizonytalan jövőjét. Ha a tapintatos nyomozásból nem jót sejt, lábas zsákmányát világnak ereszti, paripáját a legközelebbi ménes közé csapja, maga pedig gyorsan szerepet váltva, csikós bojtárt személyesít s ily módon — mitscm rettegve attól, hogy elárultatik — a foglárokat könnyen tévútra vezeti. (…) Az úgynevezett mezitlábos betyár az efajta népség gyalogságát képezi, még másként „lókötő betyárnak" is neveztetik. Szőrtarisznyával oldalán, melyben egypár kötőféket, békókulcsot, ráspolyt, vésfít, baltát stb. tolvajeszközöket rejteget, éjjelenkint bujkál a tanyák közt, óvatosan közelíti meg a künnlegelő jószágot s az elorzottakat szintén orgazdái kezekre bízza. Ezek osztályából kerülnek ki a házásók, kunyhó-és kamraverők.
A tyuklopó betyár kétkezi kalmárságát neve árulja el. A piaczi betyár tulajdonkép a városi naplópókat képviseli; napszámra nem igen megy, inkább csak rövid pár órai házi munkára, teherhordás- és emelésre stb. vállalkozik. (…) Különben minden keresetét naponkint beiszsza; tavasztól őszig, sőt még lágyabb télben is, künn a piaczon, szabad ég alatt hál; testét nyomorult rongyok fedik; egymásközt vérengzésig verekedő s a becsületérzésnek még csak fogalmával sem bir.”
Önmagában már a betyár elnevezéssel is gondok vannak. A szó eredetileg különböző jelentés és stílusárnyalatokkal létezett, és éppen tárgyalt korunkban, a 19. században intézményesült, nagyjából a rabló alakjára. Igaz, sok helyütt még akkor is napszámost, vagy el nem szegődött fiatal legényt értettek alatta. A kortársak sokkal gyakrabban nevezték rablónak, zsiványnak a betyárokat, a Dunántúlon ez utóbbi kifejezést nem is igen használták, a nép leginkább menősöknek, kujtorgóknak hívta őket. Ismételten csak a romantikus ponyvai nekibuzdulásának tulajdonítható, hogy ma már betyárként emlékszünk minden 19. századi gonosztevőre, akár gyalogosan fosztogatta az utazókat, mint a somogyiak, akár szélsebes lovakon száguldva rettegtette a tanyák népét, mint az alföldiek. A szóhasználat értelmetlenségét jelzi, hogy köznapi, tehát nem folklorisztikus értelemben a világtörténelem bármelyik külső területen fosztogató bűnözőjét betyárnak nevezhetnénk, igaz, akkor óhatatlanul rózsaszínű köntösbe öltöztetnénk az illetőt. Ebből is kitetszik, hogy a hangulati elemeken alapuló betyár meglehetősen önkényes és szerencsétlen megnevezés minden gonosztevőre, de miután így intézményesült, megtartottam.
Könyvemet elsősorban azért írtam, mert nem fogadom el, hogy csakis a betyárromantikából kiindulva lehet véleményt alkotni Sobriról, Patkóékról, Rózsa Sándorról, azaz egy egész évszázad magyar bűnözőiről. Le akartam csupaszítani a históriát, eltekintettem szóbeszédtől, ponyvai beszámolóktól, vándormotívumoktól. Akinél nem találtam biztos kapaszkodót, annak inkább nem írtam meg az életrajzát. Az élőszavas hagyományt csak abban az esetben emeltem be a szövegbe, ha valamiképpen kapcsolódott a tényekhez. A betyárokból rendszerint még legjobb íróink is népi hősöket faragtak, nem beszélve a népköltészetről, amely éteri magasságokba helyezte őket. Ezeket tehát kirekesztettem vizsgálódásomból, mert hiszek abban, hogy a valóságnál semmi sem érdekesebb.
Sokáig nem döntöttem el, az országos ismertségű betyárok mellett megírjam-e az összes általam fellelhető helyi ismertségű betyár életrajzát. Kétmondatos összefoglalóknak nem láttam értelmét, pedig ilyet akár százat is összegyűjthettem volna. Arról nem is beszélve, hogy folklór és valóság viszonyában olykor súlyos aránytalanságok léteznek. A nép ajkán olykor az életében nem sokra tartott kapca- vagy futóbetyár is jelentős személlyé magasztosult. Kiváló példa erre a dunántúli Bene Vendel, akinek a nevét halottas tánc viseli a Dél-Dunántúlon, s ilyen módon még a Magyar Néprajzi Lexikonba is bekerült. Élete és működése viszont összefoglalható annyiban, hogy Juhász András egyik társa lehetett, mert vallomásában róla kérdezték. Ez viszont kevés a betyárpanoptikumba való bebocsáttatáshoz. Így aztán maradtak a jelentősebb országos és helyi gonosztevők, azzal a megjegyzéssel, hogy egy másik kutató bizonyosan másképp állítaná össze ezt a némiképp önkényes névsort.
A betyárok mindenesetre a nemzeti emlékezet részei, és az utókor erkölcsi értékítélete nélkül is mindörökre azok maradnak. Életük, tetteik ismerete minden magyar számára rendkívül tanulságos, hiszen a történelem nagy tanúi, sorsfordulók idején és a hétköznapokban egyaránt léteztek. Könyvem nagyjából a 19. századot öleli fel, a napóleoni háborúktól a 20. század első évtizedéig. Igaz, előtte is működtek betyárok, de ma is akadnak, gondoljunk csak a whiskys rablóra, a nagyvárosi ember szimbólumteremtő képességének ékes bizonyítékára.
Felvetődhet, hogy miért maradtak ki a Nagy magyar betyárkönyvből az erdélyi és felvidéki betyárok? Nos, egészen egyszerűen azért, mert ezen a két területen a szó hagyományos értelmében vett, kiterjedt betyártevékenység nem létezett. A „közbátorság”, mai szóval közbiztonság a 19. században arrafelé lényegesen jobb volt a somogyi, bakonyi, csongrádi, sárréti állapotoknál. Érdekes továbbá – amit Somogyról szólva Gönczi Ferenc is feljegyez -, hogy a betyárkodás úgyszólván a magyar etnikum sajátja, akár vegyesen lakott, akár színmagyar tömbről beszélünk. Német, tót, oláh, rác, zsidó betyárral találkozunk ugyan e könyvben is, de a régi országban elfoglalt arányához képest is feltűnően nagy a magyar elem túlsúlya. Az okok taglalása meghaladja e bevezető kereteit, de aligha tévedünk, ha a többségi nemzet karakteres lovaskultúrája, ősi, nomadizáló életmódja mellett néplélektani elemeket is sejtünk magyarázatként.