Hősök aki a 60-as, 70-es években születtek:

Azért mi hősök vagyunk?

Ma olvastam, hogy akik a 80-s évek előtt születtek, azok valódi Hősök,
olyasféle igazi hollywoodi mindent túlélő fenegyerekek.
De tényleg!
Gondolj csak bele, 1980 előtt születettek, azaz MI, kész csoda, hogy
életben maradtunk. Nekünk még nem volt gyerekülésünk az autóban, sőt még
biztonsági öv se nagyon, viszont bizton tudhattuk, hogy a gyerekágyak
festékében akadt bőven ólom. A gyógyszeres és vegyszeres üvegek könnyedén
nyithatóak voltak, nem volt semmi furfangos védelemmel ellátva, de még a
fiókok és ajtók sem voltak felszerelve biztonsági nyitóval, és mikor
bicajozni mentünk, nemhogy könyökvédőnk és sisakunk nem volt, de még
rendes biciklink sem.

Mi még csapból ittuk a vizet, és azt se tudtuk, mit jelent pontosan az
ásványvíz. Én speciel sokáig kevertem a szódavízzel. Azt hittem az
ugyanaz. Szúr-szúr. Semmi különbség a kettő között, miért pazaroljak hát
rá külön szót.

Mi nem nagyon unatkoztunk, ha tehettük kimentünk játszani. Igen, ki. Egész
nap kint voltunk, a szüleink pedig csak sejtették, hogy élünk és
megvagyunk, hiszen még Matáv (vezetékes) telefon se nagyon volt, nemhogy mobil. Pláne
nekünk!

Nyáron a derékig érő fűben és közeli kiserdőkben játszottunk, mégsem
lettünk kiütésesek és nem tört ránk allergiás roham. Nem tudtuk mi az a
pollen, és a parlagfűről azt hittük, hogy a sárkányfű egyenesági rokona.

Ha elestünk, megsérültünk, eltört valamelyik végtagunk, vagy csak szimplán
betört a fejünk, senkit nem pereltek be ezért. Egyszerűen mi voltunk a
hibásak. Sőt! Ha az erősebb elgyepálta unalmában a kisebbet és gyengébbet,
az is rendben volt. Ez így működött, és a szüleink nem nagyon szóltak bele
ebbe sem. (- Kisfiam, bemegyek az iskolába, az nem lehet, hogy téged
mindenki Rambonak csúfol / - Hagyd csak anya, ez az én háborúm!)

Étkezési szokásaink Schobert Norbi mércéjével mérve nap mint nap
tartalmazták a halálos dózis többszörösét, de még egy McDonalds-on edződött
átlagos amerikai elhízott kisgyerek is helyből nyomna egy hátraszaltót
attól, amit mi leküldtünk kaja címszóval. Gondoljunk a zsíroskenyérre, a
kolbászra, a disznósajtra (ki tudja mit tettek bele), az iskolai menzára
(ki tudja mit NEM tettek bele) és mégis itt vagyunk. A kakaóban nem volt
A,B,C,D és E vitamin, viszont "bedeko"-nak hívták és már ez is elég volt a
boldogságunkhoz. Szobi szörpöt ittunk, ami hírből sem ismerte az
édesítőszert, viszont tömény cukorból készült. A limonádét még magunknak
kevertük és mosatlanul ettük a fáról a gyakran éretlen gyümölcsöt, a WC
pereme alatt pedig a baktériumok ezreinek a koloniái telepedtek meg a még
háborítatlan nyugalomban, a preDomestos korban.

Volt néhány barát, aki már ismert olyat, akinek videója volt, vagy esetleg
spectruma (az valami számítógép vót), de szó sem volt Playstationról,
Nintendóról, X-Boxról, Videójátékról, 64 tévécsatornáról, műholdról és
kábeltévéről, filmekről, DVD-ről, Surround Soundról, internetről,
Fitness-Club kártyáról vagy mobiltelefonról. Kicsit le is maradtunk,
bevallom már háromszor vettem ki egyik kedvenc filmem DVD-n a tékából, de
még nem nagyon sikerült lejátszanom. Mindig lengyelül indul el, én meg egy
negyedóráig nézem, aztán inkább visszaviszem.

Viszont voltak barátaink! Olyanok, akikkel találkoztunk kint az utcán, a
focipályán vagy a pinpongasztaloknál, vagy ha mégse, akkor egyszerűen
becsengettünk hozzájuk és beengedtek. Nem kellet megkérdezni a szülőket.
Sem a miénket, sem az övéket! Nem vittek és nem hoztak a szülők... Mégis
itt vagyunk.

Nyakunkban lógott a lakáskulcs, mikor játszani mentünk, és nem ritkán
fadarabokkal, botokkal harcoltunk, labdával dobáltuk egymást, mégis itt
vagyunk. Nem ütöttük ki egymás szemét, a többi seb pedig begyógyult.
Focizni is csak az állhatott be, aki tudott. Akkor még volt egy íratlan
szabály, amit ma nehezen értünk már meg mi is: azt csináld, amihez értesz.
Aki pedig nem értett a focihoz, pláne nem tudta rendesen kirúgni az
ellenfél bokáját, az csak csalódottan nézhette a játékot a rácson túlról,
vagy odébb állhatott, és más játékot, más játszótársakat kereshetett
magának.

A szerelmet nem brazil sorozatokból tanultuk, csak egyszerűen megéltük. Ha
egy tanár nyakon vágott, nem szúrtuk le egy késsel és nem pereltük be, és
nem sírtunk otthon a szülőknek. Sőt! Ha lehet el se mondtuk. Ismertük a
törvényt, és ha vétkeztünk, szüleink nem álltak mellénk. Megtanítottak úgy
élni, hogy tudjuk, mit jelent a kötelesség, a bűntudat, a jóérzés, a
felelőség. Ismertük ezeknek a szavaknak a mélységét. Ezek voltunk mi.

Hősök?
Talán.

Hősei egy letűnt kornak, amelyen a mostani fiatalok értetlenül
mosolyognak.

MILYEN IGAZ!!!!