ilang_ Creative Commons License 2009.07.29 0 0 955

-
Paul Chaulot: A TESTACCIO NÉVTELEN VIRÁGA
[LA FLEUR ANONYME DU TESTACCIO]

               Róma délnyugati részén, a Tevere partján,
               magánosan és lakatlanul magasodik a Testaccio
               domb. Emberi kezek halmozták fel lassan-lassan
               amfora-cserepekből, s most vadnövényei, füvei
               borzongásával kihívja hét dicsőséges, nála nem
               magasabb társát.

Hervadtan járod újra
majd fonnyadásod útját.

Magról magra,
évszakról évszakra
halálod elhagyod.

De itt, ahol
a halál ünneplőbe öltözik.

*

Kiváltságod a semmi
hatálytalanítása,
és pitvarunk előtt
okkal hiheted:
te vagy e tűz,
melynek lángját végső földjeink
legvakmerőbb tüzei
elrejtik előlünk.

*

Ha meghökkented az időt,
megfosztod virágporodtól,
mit ér, hogy van hatalmam
meglátni olykor
valamilyen nyugalmat
túl ezen az időn?

*

Másokra hagyd
Rómában kibomolt neved.
Elém névtelen álltál,
s éreztem: kétkedik
arcában a kő.

*

Mért téged megnevezni,
hiszen a méh süket
mindenre, ami nem
a te néma hivásod.

*

Pártád
távoli kékje,
az égé

vigyázza.

Egy felleg átszáll,
s te megremegsz.

*

Meglepni téged, mikor
a nap leteper,
s egyenlő vagy vele,
szeretője, lobbanás.

De pártád vigyáz,
rád zárul a kékje
mindig.

*

Rabszolga-ima volt ez a kék tán,
felemel téged, engem megaláz.
Talán titkos út volt.

*

A nyolcadik domb,
az kényszeríti nedved,
hogy új életre támaszd,
dicsőségét feltámaszd.

*

Hallod nomád lépteim
alatt az amforák
cserepeit csikorogni?
Nekik köszönheted,
örökkévaló,
hogy ott vagy.

Rajtuk állok,
beléjük börtönzöm magam.
Hiába keresek kijárást
a Történet felé.

*

Nagy lététől nehéz
falai közt
mit horzsol
a ráncolt homlokú város,
zajaival mit álcáz?

Talán a századokban
szétszórt életét:
vestaszüzek meregette
holt vizet,
halálhozót.

Talán a tiednek
adott életet.

Ó te, hirtelen,
ez a szétszóródás.

*

Megpróbáltam
éjedhez közeledni!
Áramló éj,
nővére a partjaitól
öröktől száműzött
folyónak.

*

Milyen igaz ember
vérén tűnődtél,
hogy, távoli, te,
hozzám ilyen közel vagy,
hogy általad így feléleszt a föld?

Milyen keresztfa árnyát
békíti el
árnyad?

*

Úszik
a hal,
úszik,
elenyészik
a likacsos falaknál.

Pártádban egyedül,
szép szeplőtelen,
uralkodj,
ó, uralkodj tovább!

Úszik
a hal,
úszik,
megadja magát.

Uralkodj,
míg rád nem száll
a zúzmara-ítélet.

 

*

Soha penge
élesebb,
mint te, félig elbújt,
bizonytalan szár!

*

Irgalmatlan virág,
bezárom magam, megvakítom,
hogy méginkább mímelhesd
egy szent lámpa
elérhető világát.

Ásnak
visszfényeid,
előbbre
ásnak.

*

Bekeríteni téged?
Megrohanni?
Minden feléd-út
vesztem sietteti.
Kékséged előtt
megérik vereségem,
égen-túli
kékséged előtt.

*

Mintha a hangom
megromlott volna,
ha faggatlak,
csak a mese,
a mese válaszol csak:

semerre-zaj,
bitorolt hiány,
sas mámora,

éber őröd.

Ne vesd meg,
adj neki hálát:
éjed parancsa.

*

Gyötröm magam
a téged valló jelenben,
én, száműzöttje
a múltnak, építőmnek.

Melletted
időt rögtönzök magamnak,
s az az idő egymástól
csak még inkább elválaszt.

*

Ha elveszve is
a nőstényfarkas,
ha elűzve is
a forrás közepéből,
éreztem, lihegése
megkönnyíti figyelmem,
szétszórja
álmomat,
felszítja, visszatartja
a futó fényeket,
akkor, mikor a vers
megostromolta
a kettőnk közt
kettőnk alkotta űrt.

*

Te csöpp, ágaskodó,
láttam, hogy hajtja meg
titkos csúcsaidat,
hogy szimatolja kettőnk
egy-nyomát.

S ha feléd űzött
ez a forgatag,
csak színlelés volt?

Csillámai elsodornak,
homályba vonnak
engem.

*

Virág,
tünékeny,
sose látott,
ránk vár-e
lakatlan szavam?

*

Nem,
nem itt, az idő fája alatt,
sodrában az annyiszor
fölényes halálnak.

Nem,
nem itt, a korok tanúi előtt,

hanem elődtelen
békében.
Egy most támadt szikla
békességében.

*

A rovar is
óvta határodat,
tudta bibédbe zárt
mélységedet.

A csendje
rendelte éjed alakzatait,
közös ügyünket.

*

Ennek a zsoldosnak
hol torpant meg hatalma?

*

Asszonymagasban
új nap támad.
Mit tőlem megtagadsz,
eljátssza fénye,
mit tőled akarok,
megszabja futása.

*

Ha rebben egyetlen
vézna szirmod,
a város nyomban
kifut köveiből.
Ragadozómadárraj
riasztja fel az űrt.
Megrémül a falaiban
fenyegetett félhomály.

*

A föld űzött el, mégis a föld.

*

Távolibb,
egyre távolibb
szűzi orcád,
de bármerre vetődöm,
ez a homályos kényszer
merevséged felé.

*

Az időt,
sem a helyet
nem tagadom meg,
melyek virággá, sírrá
nyilvánítják
utam.
-
fordította: Lator László
-
/Paul Chaulot Az arcok fala - Európa Könyvkiadó, 1982/