Gázló – nyugdíjas szemmel.

 

Röviden: Jó volt! Bővebben: Nagyon jó volt! Vagy….?

 

A szokásosnál is nagyobb izgalommal készültem erre a megmérettetésre. Nem sikerült valami fényesre a felkészülésem, de erős volt bennem az elhatározás, idén is megcsinálom a nálam évek óta No. 1. montis túrát. A tavalyi fiaskó amúgy is jóvátételért kiáltott! Kis csapatunkban két ifjú suhanc képviselte a húzóerőt, míg a két nyugdíjas személye inkább a fékerőt hivatott biztosítani. Ezúttal ebben a négyes felállásban vágtunk neki a megmérettetésnek. A mindeddig ismeretlen új szakaszon kicsit elfogódottan pedáloztunk, kicsit tartottunk egy esetleges eltévedéstől. Ez végül be is jött, alaposan elnéztünk egy elágazást. Egy „idegen” szalagozás és jó néhány keréknyom vezetett meg, aminek egy kb. 7 km-es kerülővel fizettük meg az árát. Ez a plusz kitérő volt a pálya legsarasabb része, amit többségében nyergen kívül sikerült csak abszolválnunk. A korábbi évekről már ismert piros sáv környékén találkoztunk egy sereg, hozzánk hasonlóan megtévedt próbázóval. Rövid tanakodás után mi a kiírás szerinti útvonalra visszatérést választottuk, semmiképp nem akartuk kihagyni az első EP-t. Ezzel kockáztattuk ugyan a szintidőt, de hát a becsület….! Árkon-bokron átvágva végül sikerült visszatalálnunk a helyes útra, ahol hamarosan meg is leltük a hőn áhított EP-t. Innen már nem volt gondunk a tájékozódással, gyakorlatilag a már jól ismert utakon tekertünk végig. A Rézbükki út ezúttal nagyon nem feküdt nekem, sehogy sem találtam a ritmust, többnyire mókuskeréken billegtem felfelé a hegyre. Az emelkedő közepén járhattam, mikor két ismeretlen ifjú titán megelőzött, majd mind, aki jól végezte dolgát, azon nyomban megálltak előttem. A gázokhoz hasonlóan nyomban kitöltötték a rendelkezésre álló teret, lazán eltorlaszolva az egyetlen valamennyire tekerhető nyomot. Amikor ezt bátorkodtam szóvá tenni, még egy modortalan beszólást is kaptam, nyilván a miheztartás végett. Társaim már korábban magamra hagytak, jobb dolguk nem lévén egyéb játékokkal töltötték ki a várakozási időt. Végül nagy nehezen sikerült felkászálódnom a túrógombóchoz, ahol derűs hangulatú, népes társaság jopofizással álcázta elcsigázottságát és kényelmesen múlatta az időt. Innen Vinyéig szinte eseménytelenül telt a tekerés. Az aszfaltos oda-visszán irigykedve üdvözöltük a szembe jövőket. Ők már túl voltak a gázoláson. A Zabolai úton a frissiben felállított sorompó és a helyenként gyalázatos állagú murvás kis híján megviccelt. Vinyén a szokásos büfében sajnos semmi értelmes kaját nem tudtak nekünk adni, a Pokol csárdát pedig már évek óta szabotáljuk, így némileg korgó gyomorral zúdultunk rá a Cuhára. Az első átkelőnél még kis csalódás volt a vízszint, de a többinél már kellemes mennyiségű és állagú lé fogadott. Meglepő volt, hogy sokan leszálltak és a bringát vállra, lábujjhegyen tipegve keltek át a patakon. Hát akkor minek jöttél ide? – tettük fel a kérdést, amire többnyire gyengécske kifogások érkeztek válaszul. Igaz ugyan, hogy nem volt valami hatalmas kánikula, na de főbenjáró vétek száraz lábbal gázlót járni! Istenem, mivé lesz így a világ? Na mindegy … ilyenek ezek a mai puhány fiatalok! :-))

 

Borzavár előtt elrobogott mellettem Krilin topiktárs, oldalán egy csinos útitársnővel. Kissé irigykedve bámultam utánuk, egyrészt a tempójuk, másrészt a kínálkozó látvány miatt. Szépalma környékén a tejsav kezdődő görcsökkel jelezte az edzéshiányt, de némi lazább pörgetéssel sikerült ideiglenesen megszabadulnom tőle. Élvezetes gurulással leromboltunk a bakonybéli EP-hez, ahol hála nejemnek, végre magamhoz vehettem néhány a müzliknél izmosabb falatot. Az órámra pillantva tudatosult bennem, ma már biztos nem lesz meg a szintidő! És ezek után következett még a jó öreg Hajag. Mondhatnám, hogy nagyon útálom, de ez csak részben lenne igaz. Előtte, meg közben nagyon nem ízlik, de fenn a tetőn mindig elfog egy kis jóleső érzés. Megcsináltam! Az idén is megcsináltam! Pedig a korábbi években mindig azt hittem, hogy már soha többé! Örömömet csak tetézték cimboráim elismerő (bár kissé túlzott) bókjai. Az meg külön vigaszként szolgált, hogy sokan, nálam jóval fiatalabbak is igencsak megszenvednek itt. :-))  Innen már csak egy röpke zúdulás az aszfaltoson a herendi célig, némiképp kárpótlás a korábbi évek felfelé szenvedéseiért. A célban kiderült 16 percet késtünk, de Zsoltinak hála érvényesnek ítélte a teljesítést, megkaphattam a kitűzőt. Nekem ez volt a 7!

 

Nagy szerelmem a Gázló! Évek óta tartó, és ki tudja még meddig tartó szerelmem! És nagyon kedvelem a Bakonyt, amit ezúttal egy újabb oldaláról is sikerült megismernem. Titokban egy picit reméltem, hogy a rendezvény is visszanyeri a hajdani idők meghitt, családias hangulatát. Nos, ebből mintha picit kevesebb jutott volna, bár az is lehet, hogy csak én lettem érzékenyebb. Mindazonáltal belátom, nem kis munka volt a szerényebb adottságok mellett ezt a bulit ilyen jó színvonalon megszervezni. Minden tiszteletem és elismerésem a rendezőknek az áldozatos munkáért! Köszönöm!