:-)

"- Azért akartam művész lenni, mert az óvodában… nem, nem is, az általános iskola első osztályában volt egy különleges művészettanárunk, aki az iskolán kívülről érkezett, vendégtanár volt. Hatalmas, kicsit bizarr frizurája volt és hirtelen ötletei: (elkiáltja magát) „Rajta, rajta, fessünk paradicsomokat!” Mi gyerekek meg csak néztünk egymásra: „Hát ez meg ki a csoda?” De ez a nő nagy hatást tett rám, mert ő ki tudott menni a teremből csengetés előtt, márpedig a mi életünket akkoriban a csengetés uralta: ha kicsengettek, felálltunk és kimentünk a szünetben, ha becsengettek, visszamasíroztunk az osztályterembe. Ő viszont szabad volt. Kimehetett hamarabb, ha úgy gondolta, de néha még benn is maradt a csengetés után: neki nem számított, nem érdekelte a csengetés. Arra gondoltam: (suttogva) „Én is olyan akarok lenni, mint ő. Ilyen szabad akarok lenni. Nem akarok a csengetésre figyelni, nem akarom, hogy csengők mondják meg, mit csináljak az életem hátralevő részében…”

(Laurie Anderson)

/Forrás: http://est.hu/cikk/48045/

***

Kosztolányi Dezső: NAPTÁRAM

A hétköznapok neve és száma kékkel van festve, az ünnep- és vasárnapok neve pirossal. Ezekben a kis kalitkákban dalolok én, ezekben a kis börtönökben élek.

-