Eugénio de ANDRADE: Tenger, tenger és tenger

Kérded, és én nem tudom,
én sem tudom, mi a tenger.

Talán sírásom végterméke egy kibontott levélen,
mit még esti olvasása sajtolt ki belőlem.
Vagy a fogaid, talán a te piciny és fehér
fogaid között zúg a tenger,
e víztömeg-parány,
mint barátságos
messzi zeneszó.

Hullám és hullám hullámra verődve
testét testemnek görgeti - természetesen
anyám hívószava ez.
Ilyenkor, ha a tenger dédelget és becéz,
alázatos szívem felfrissül
a nyirkos kikeletben.

Néha a tenger
egy sziklák közt szikrázó
korallfehér jelenés.
Nem tudom, vízre szegezi-e szemeit,
vagy csak csókokat kutat
áttetsző kagylóhéjakon.

Nem, nem balzsamolaj és vízililiom a tenger:
csak egy haldokló ifjonc
szivacsokra tapadó szélesre tárt ajakkal,
és vér,
vér amivé a fény oldódik, menekül,
szétszórja a homokpadokon új fény-szeretőit.

A hold egy darabkája konok
kitartással emelkedik, hurcolja az éjszakát.
Anyám kibomló haja a vízen szétterül,
s szívemből szellő illan fölé,
hogy szépen elsimítsa.
A tenger újfent sajátommá zsugorodik,
csábos tündérrózsák virítanak ujjaim hegyén.

Nézd, én sem tudom, mi a tenger.
Türelmetlenül várom a hajnalt,
csupasz talpakkal a harmatos homokban.

/Tolvaj Zoltán ford./