-
Paul Chaulot: ODETTE

Nem maradt, csak a csönd
s a reggel illata
minden várakozáson.

*

Nem ismertelek mint a búza-
földet se mely kenyerem adja.

Úgy hallgattalak ahogy a
városok névtelen zaját.

Úgy láttalak mint a reményt
láttam csirákat simogatni.

Testem világos délben
egy árnyékot rögtönzött
s ez utamat olyanná
tette mint egy irkában
egy eltörölt hibát.

Úgy éreztelek ahogy a
fondorlat szükségét mikor
a magunktól-menekülés
egy tévedést védeni késztet.

Egy vesztett csata füstjei
köröztek az égbolt körül
ahogy a háziszárnyasok
egy idegen major előtt.

A tájék rettegett
szétdúlt szántóitól.
Ámulva olvasták egy fűszál
remegését a katonák.

*

Az égaljak egy álmot
szöktetnek ki az álmok
véleltleneiből.

Napra tárt ablakok
jóvoltából unott
szerepük rabjai
a tárgyak hátukat
az életnek vetik.

Váratlanul kiszöktem
nevemből odahagytam
emlékezetemet míg
el nem érnek a túl
éles képek amiktől
nem változó vonások
dermednek bánatukra.

Tiszta vizű ajkad szemed
friss ágszerű mozdulatod
mint egy titkos járókelő
tompa lámpája úgy
adott irányt nekem.

Végül fölkelt a nap
arcod magaslatán
s én ráeszméltem hogy kelet
felé tart a kivonulásom
mert bizonyságom volt felőle
hogy belőled árad a reggel.

Megérkeztünk egy faluba
melynek kövei elvesztették
hatalmukat oly tavaszi
zápor-illatot ontott
széjjel ott a szabadság.

Tudtam hogy nyugodt lépteim
ámulatában a talaj
mozgatta a vért ereimben.

Tudtam hogy a csontjaim egy
humusz-rétegen törnek át
és csak ha véget ért növényi
kalandjuk térnek vissza hozzám.

Egy pilla-rebbenéseid
kegyén függő világ növénye
feledkezéseidben
kerestem támaszom.

Egy fáról egy rosszul csukott
ajtón elszabadult a szél
hogy kivésse a válladon
egy mélységes mély csók nyomát.

*

Most figyelem hogy követed
ajkam az évszakok során.
Egy nappalától nagy nap
kél kutatásainkból
arcod magaslatán
s ha elborul mikor kezed
megremeg tőle hogy megértett
újra hajnal dereng föl
új kakasszóval új
törekvések kezdődnek újra
megnyugtató szavamra.

Egy nappalától nagy nap
terjeszti ki terét
a napba melyet egy mosolyban
a fogaid villantanak föl.

Egy nappalától nagy nap
űzi el este jöttén
a zajt melyre az ember
fáradtsága ragadt.

Azért élünk azért
élünk tudd meg hogy a fagyot
meglepjük megtörjük nehogy
tönkrerepessze a cementet.

Azért élünk azért
élünk hogy a szavunktól
megjuházzék a végtelen.
-
fordította: Rónay György

/Paul Chaulot Az arcok fala - Európa Könyvkiadó, 1982/