A tavalyi Loreley-fesztiválos Fish-koncert óta nem hallgattam a Clutching At Strawst, valahogy akkor azt hittem: mivel élőben nem sütöttek úgy a dalok, biztos bennem is hiba van, már nem élvezem annyira ezt a Marillion-korszakot.
Erre pénteken egyedül autózva megint átjárt az a régóta várt érzés a lemezt hallgatva: ez egy hihetetlen jó anyag, nekem a legkedvesebb a Fish-érából, bizony megelőzve a Misplaced Childhood-ot! Igaz, nincs olyan (a műfajhoz képest) "gigasláger", mint a Kayleigh - de összességében kiegyensúlyozottabb, jobbnál jobb dalok halmaza gyengébb pillanatok nélkül. Azért azt az élményt, amikor a Sugar Mice-ban Rothery szólójánál ki kellett kapcsolnom az auto klímáját, mert úgy beleborzongtam, kevés zene tudja előidézni...