Valószínűleg te is sejted, hogy az "érzéketlen" kifejezést nem a gyermek halálának felfogására vonatkoztattam. Bármelyik ember lehet bizonyos dolgok iránt érzéketlen (pl. egyes kortárs zeneművek "harmóniáinak" érzelmi kifejezőkészsége), emellett még nagyon sok mindenre érzékeny. S mint írtam, ez önmagában nem hiba.

Természetesen hozhatunk fel példákat hívőnek mondott anyákról, akik beleőrültek gyermekük elvesztésébe. Egyrészt nagyon különböző emberek vagyunk, és egyes dolgok igen eltérő testi tüneteket, eltérő nagyságú érzéseket keltenek bennünk, így akár különleges esetben szervezetünk akaratunktól független része súlyos következményekkel járó reakciókat okozhat. Ám az érzések megjelenését követően a legtöbb esetben az akaratunkkal irányithatjuk cselekedeteinket. Ez se megy mindíg könnyen, gyakran kudarcot is vallunk vele. De ez utóbbiak már az ismereteink, gyakorlatunk, felkészültségünk függvénye lehet. Még a hívő fiatalok is rossz szemmel nézik, amikor önfegyelemre, ill. "önmegtagadásra" (gyarló ösztönreflexeink kordában tartására; de pl. a húsvéti böjt is ilyen) kérjük őket. Még ők is képesek magukkal hordozni a kólásüveget, nehogy "szomjanhaljanak", ha hirtelen ihatnékuk támad, pedig 1-2 órát símán ki lehet bírni szomjasan, amíg hazaérnek.

Ha hívőként eleget gyakoroljuk (értelmesen, nem eltúlozva) az önfegyelmet, akkor sokkal kevesebb efféle "beleőrülés" történhet. Persze a mai korunk minden egyes porcikája ezzel ellentétesen igyekszik kondícionálni minket (elégítsük csak ki minél hamarabb minden lehetséges igényeinket - pénz ellenében), olyannyira, hogy észre sem vesszük mennyire elcsökevényesedtek tűrőképességeink.

Továbbá még probléma lehet a "beleőrültek" esetén, hogy tényleg megfelelő-e a hitük, mert - ugyan erről alig esik itt szó -, de az valóban nem old meg mindent, hogy eldöntöm: igen, létezik isten! Ez a hosszútávfutás első lépése, és az ember egész életében alakítja, pontosítja (karbantartja) a hitét, akár még felnőtt korban is hittanra járással, akár "lelkigyakorlat"-nak nevezett csoportos összejöveteleken való részvétellel, akár a heti istentisztelet meglátogatásával. Persze ez utóbbira is lehet sok rossz pédát összegyűjteni (nem nehéz a hazai több ezer templom, évi több ezer szentmiséjéből mazsolázni), de legtöbbször ott olyanokról esik ott szó, amelyek a hitben többé, erősebbé tesznek minket.

Ha valaki mindezekben résztvesz, számos olyan személyes esettel kerül közvetlen kapcsolatban, ahol nem történt meg a beleőrülés, és az áldozatok, ha fájdalommal is emlékeznek a történtekre, mégis szemmel láthatólag pozitívan képesek megélni, feldolgozni azt.

Ez utóbbi pozitív megélés a nem hívők körében sokkal ritkább!