Meglehetősen korlátolt álláspont.

Arról hallottál-e, hány fajt mentett meg a kipusztulástól a fogságban lévő állományok létezése, amikor a vadon élő teljes állomány kipusztult? A Dávid-szarvas esetéről hallottál már? És Gerald Durrellról?

Amikor Durrell rózsaszín galambokat akart visszatelepíteni a természetbe, és a galambok ott maradtak a kihelyezett kalitkákon ahelyett, hogy szárnyra kaptak volna, akkor ő ezt írta az esetről:
Bárcsak látták volna őket azok, akik állandóan a rabság keserűségéről és a szabadság örömeiről lefetyelnek!

Ezt tudom neked is mondani.

Az embernek azért büntetés a börtön, mert absztrakt gondolatai vannak, és azon bánkódik, mi mindent csinálhatna máshol, saját szabad döntéséből. Az állatnak azonban nincs szabad akarata, és nincsenek absztrakt gondolatai sem, ezért aztán ha megkapja a szakszerű ellátást és megfelelő körülményeket, akkor fogságban tovább él, mint a természetben, az intelligensebbek megszelídülnek és a felkínált szabadság lehetőségével sem élnek. Hogy az állatok megfelelő körülmények között jól érzik magukat fogságban, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy jó az étvágyuk, szaporodnak, saját területüknek tekintik és védelmezik "börtönüket", és ha elmehetnének szabadon, sokszor akkor sem mennek el.

Ezért mondom, hogy nagyon egyszerű, zsigeri álláspont a fogságban lévő állatok vélt szenvedésén bánkódni, egyszerűen a saját, rabságtól való félelmeidet vetíted bele a dologba.