Olyan sok mindent összeolvasok Erzsébetről mindenféle szerzőktől különféle stílusokban, de valahogy ez a Mikszáth-elbeszélés áll hozzám a legközelebb. Persze lehet, hogy elfogult vagyok, hiszen az egyik kedvenc írómról van szó. De mégis.....Annyira kifejezően, szépen ír...

"Hármat koppantottak a pálcás urak, s belépett a királyné régi sugár termetével. Leült a trónra ura mellé balról Magyarország patronája. Ezer szem szegeződött a trónre, amelyre újonnan hímezték Magyarország címerét ibolyavörös mezőre, s melynek mennyezetét két nagy strucctoll-bokor díszíti, a hajdani nemzetiszín strucctollak helyett. De még több szem nézte a királynét.

Ott ült fekete csipkével áttört magyar ruhában, minden fekete volt rajta, minden, minden: haja átkötve gyászfátyollal, magyarosan, a hajtűk és gyöngyök mind feketék voltak. Csak az arca volt fehér és végtelelnül szomorú. Egy Mater Dolorosa. Ah, a rég arc ez még. Az, melyet a bűbájos képekről ismerünk: a vékony, nemes vonások, az elöl lenyírt kicsi haj mint selyemrost húzódik a homlokra, s fönt a dús hajfonat minden koronánál szebb korona. Ő az, ő az, de a bánat már rajta hagyta nyomait az arcon, sokat pusztított - a kép még ugyanaz, csakhogy úgy tetszik, mintha ködben volna.

Nagy szempillái le vannak eresztve, élénk, kedves szeméből nem látszik semmi; ott ül csendesen, majdnem érzéketlenül, mintha nem látna senkit, nem hallana semmit. A lelke, óh, a lelke másutt lehet. Egyetlen mozdulat, egyetlen tekintet nem jelzi érdeklődését. Olyan, mint egy fehér szobor a szomorú fehér arcával. Viszi-viszi a nagy bánat mindenűvé, és hiába koppantottak háromszor a pálcás urak, az a nagy bánat el nem ijed attól, vele jön ide is.
És aztán - elkezd beszélni Szilágyi Dezső, szép lassan, ahogy a trónnál illik. A király hovatovább figyelni kezd. Egy szó, egy gondolat megkapja és szeme ott csüng a nagy nemzeti szónok ajkán - de a királyné arcára semmi sincs írva. Semmi, semmi. Olyan fehér és olyan mozdulatlan. Hát egyszer csak belevegyíti a szónok a királyné nevét is. Még csak a szemöldje sem rezdül. Beszélhetnek a szoborról a szobornak. De a királyné nevének hallatára egyszerre csak felzúg az éljen. És milyen éljen az! Mintha a szívekből szakadna ki egy érzelmi zivatar. megremegnek a trónterem sárgás márványfalai. Valami csodahang volt az, melyet nem lehet leírni vagy megmagyarázni. Volt ebben az éljenzésben zsolozsma, harangzúgás, tengermorajlás, gyöngédség, érzés és még talán virágillat is.

S az érzéketlen, felséges fej megmozdult. Gyöngén, alig látszólag intett köszönetet. Valami csodálatos kecs volt abban.

S az éljen fölharsan még erősebben és nem akart megszűnni percekig - szállt-szállt föl a boltozatokig és megrengette a boltozatokat. A fehér strucctollak reszketni látszottak a hanghullámoktól. Az ország nagyjai nem elégedtek meg a mámoros kiáltásokkal, kalpagjaikat, csalmáikat lengették, s egy sűrű erdő támadt fönn az emberek feje fölött sastollakból, kócsagokból, hűs szellőt támasztva fojtó meleg levegőben. Ilyen legyezője is kevés királynénak volt még. A szónok abbahagyja beszédét és várja, míg a féktelen lelkesedés lecsillapul. Hasztalan; nincs határa.
A királyné lesüti fejét ... és ez a hófehér arc egyszerre csak elkezd pirosodni ... mindid jobban-jobban. először csak nem olyan fehér többé, azután olyan, mint a frissen szűr tej, mintha rózsaszínnel volna befuttatva, azután piros lesz, mint az élet, piros, egészen piros.

Milyen káprázat! Ferenc József király mellett ott ült egy életpiros királyné. Egy percig tartott az egész. Szemei tágra nyíltak, a régi ragyogás kicsillant belőlük. S a szemekből, melyek úgy tudtak valaha mosolyogni, hogy egy szomorú országot vidítottak föl, egy könnycsepp buggyant ki. százan és százan látták a drága cseppet. Megvolt a reciprocitás. Egy mosolygó ország föl tudta vidítani a királynét.



Csak egy percig tartott.

A felséges asszony szeméhez emelte csipkés zsebkendőjét, letörölte vele a könnyet. Az éljenzés megszűnt, a szónok folytatta a beszédet, s a királyné arcáról kezdett lassan-lassan lefogyni a pirosság, mint ahogy a kés pengéjéről szemlátomást illan a ráfújt lehelet.

Egy perc és a király mellett újra ott ült a gyászba borult királyné, a Mater Dolorosa, halványan, csöndesen, érzéketlenül, mint egy fehér, mozdulatlan szobor, mely egy édes arcra emlékeztet."