Nyisztor Miklós:

A halál előcsarnokában

Rámzúdul valami iszonyatos hideg, kozmikus hideg
mintha beszakadt volna felettem egy darabka ég
ahogy fekszem a mentő kocsiban, merev hordágyon
csövön orromba ömlik az oxigén, egy orvos mindenféle hülyeséget
kérdez, hogy volt már szívinfarktusom? Sziréna sikít vészhelyzet
A halál-előcsarnokában meleg fogad és néhány fehérköpenyes
Mit érez? - kérdi doktor Szultán Szaid, fiatal szemüveges,
mindez a Debreceni II-es belklinikán, mintha valaki a szívemre
lépett volna és a sarkával kíméletlenül taposna, valami ilyesmit érzek,
jól van legyen türelmes kérem, még egy félóra, karjaimba ömlik az infúzió mossák a szívemet hátha szabadulok minden szennytől
az orvos szüntelen magyaráz, parancsot osztogat, velem is beszél
jó lenne, ha bírnám a fájdalmat, nem szeretne túlerős gyógyszert adni
aminek következménye lehet…a fájdalom azonban észbontóan növekszik a gerincem, mintha tűzben égne, egy zöldruhás álcázott tündér törölgeti a homlokom nedves ruhával, most a tarkóm alatt is
egy ijedt, asszisztens kiabálja, hogy 42 a pulzus és tovább csökken
az orvos, valami oldatot fecskendez újra az infúziós üvegbe és biztat
még húsz perc a fájdalom csökkeni fog újabb oldatokkal telítik az üvegeket.
Kikattanok a jelenemből valami vastag fekete gomolygó anyagot látok
ugyanolyan kövér fehéranyaggal összefonódik, mint valami óriás hernyók dagadnak egyre nagyobbra, hol az egyik növi át a másikat, hol a másik kerekedik fölénybe, iszonyatos küzdelem, most újra a fehér lendül támadásba és lenyomja a feketét, ami csökkenni kezd, látom az orvost, a többieket, szorító fájdalom ül mellkasomon és nyom végtelen sok mázsa lehet, nem bírom ezt nem lehet doktor a csaj frissen törli a homlokom, önkéntes nőnemű fájdalomcsillapító gondolom és az orvosra pillantok, aki a képernyőt kémleli, mint aki tudja milyen film következik, talán állít a hangon, a képen, mielőtt leülne ő is szórakozni, a fájdalom egyszerűen eltűnik, Szultán Szaid orvos mosolyog pontosan tudja, megszabadultam a kíntól, átfogja a karom és velem együtt ragyog
Másodperccel később kéri, töröljék szárazra a fejem, lábam csupa víz a testemből szakad a verejték, nem haltam meg, Ó Istenem, a fájdalom halt meg helyettem beengedik a fiamat, mosolygunk, mint mindenki, az orvos leül a lábamhoz, mintha mindig együtt birkóztunk volna, nagy ellenfelekkel és most osztozunk az örömön, az asszisztensek még forgolódnak, hoznak – visznek eszközöket, gyógyszereket…köszönöm ..mindenkinek…ezt a vad csatát…köszönöm
önzetlen szeretet áramol az élőkben!