Ezt az "átmeneti" szót nagyon eltaláltátok. Na, pont úgy érzem magam. Vannak az álmok, amikről azt hiszem: ha megvalósulnak, na majd akkor leszek valaki.
És valahogy mindig a megvalósulás előtt jönnek az olyan akadályok, hogy az ember tényleg csak magát okolhatja.
Pl.: tudom, hogy ha megtenném ezt-és-ezt, akkor beteljesülhetne. De megér e annyit, hogy mindezt megtegyem?
Vagy: azt érzem: megtehetném, de a jellememből adódik, hogy mégis képtelen vagyok rá. Márpedig ha a jellememből hiányzik az, ami az álomhoz (egyesek szerint) kell, akkor nem őrültség-e kívánni egyáltalán ilyen álmot?
Meg: és ha teljesül, valóban olyan lesz, mint ahogy megálmodtam?

Kétségek mindenfelől.