Az 1999-es tapasztalat szerint lopakodó ide vagy oda, a megsemmisítési zóna nagyobbik részén (értsd: több mint a felén) magas az RL felderítés valószínűsége és a sikeres rakétarávezetés esélye.

Nem lehet azonban figyelmen kívül hagyni, hogy mindez mit sem ér, ha a megfelelő időben nem néz az UNV a megfelelő helyre. Kellően pontos és idejében történő célmegjelölés nélkül ezért azt lehet mondani, hogy a siker esélye nulla, amiből egyenesen következik, hogy ebben az egészben mi is a kritikus láncszem.

Néhány másik faktorra is felhívnám a figyelmet, ami ha derengett is, és filóztunk is róla, azért a kinti anyaggyűjtés szolgált igazi megerősítéssel:

 

- A „fordított-Vietnam” jelenség, tehát amikor nem a radaros lérak kényszerít LE a csöves zónába, hanem a csövestől (és immár inkább) a MANPADS-tól való (vélt és valós) félelem kényszerít FEL a radaros lérak optimális territóriumába. Ugye mindenki emlékszik a 15 ezer lábas (~5000m) limitre 1999-ben, ami alól persze volt nem egy kivétel, de a politika által diktált veszteségcsökkentő eljárás volt, amit általában betartottak. És ez bizony növelte a sebezhetőséget: MINDEN 1999-es lelövés esetében Hc>5km volt. 

(Azt nyilván nem kell mondanom, hogy kis magasságú taktika esetén mennyivel bonyolultabbá vált volna a radaros lérak dolga úgy általában, hát még kis HVF (van ilyen rövidítés?????) célok esetén. Amit az első mondatban írtam, enyhén szólva nem igaz ebben a territóriumban. Bekapcsolt SZDC mellett azért az ekkorka célok már vagy elvesznek, vagy ha meg is jelennek, olyan közel, hogy minek. A kis magasság és a kis távolság ráadásul a rávezetés problémáit is fokozza, pl. megnő a szögsebesség is.) 

 

- Ha valamivel, hát nagy manőverezőképességgel nem lehet vádolni a lopakodók első (F-117) és második (B-2) genercióját. Egyszóval annak az esélye, hogy ha megtalálták őket, és elkezdődött a rávezetés, ők sikeres rakéta elleni manővert hajtsanak végre, jóval alacsonyabb, mint egy hagyományos, elsősorban repülésre és nem lopakodásra tervezett repülőgép esetében.

 

- Szintén a lopakodásból fakad egy másik sebezhetőség, hogy ezeknél az eszközöknél az önvédelmi EH-vel nagyon is csínnyán kell bánni. Mert hiszen ha aktív zavarással csökkentem az aktív felderítő-tűzvezető eszközök hatékonyságát, egyben növelem a passzív eszközökkel szembeni felderíthetőségemet - akkor meg minek lopakodni, ha a hátamon villog a majak? 

Tény: 1999-ben lényegesen többször repültek be hagyományos, de önvédelmi EH-vel jól felszerelt és ellentevékenységet bőven alkalmazó repülőgépek a megsemmisítési zónákba, mégis fajlagosan jóval kevesebb veszteséget szenvedtek mint a lopakodók (igen, az egy+egy statisztikailag nem túl nagy szám, de ez akkor is igaz marad). Ha ment a támogató zavarás, volt önvédelmi zavarás, résen voltak a HARM-hordozók, akkor bizony bezárult a lehetőségek ablaka a szerbek számára. A lopakodók esetében ezt néhányszor nyitva hagyták-felejtették, és a légvédelem be is nyomta a féltéglát rajta az kristályüveg csillárra.

 

- Kiképzés. Már korábban is írtam, hogy Dani komoly kiképzési programról, összekovácsolásról és magas morálról ("tűzbe mentek volna értem") beszélt nekem 2005-ben. Ezúttal kiderült, hogy egyenesen rendkívülinek nevezhető, szándékos és véletlen faktorok által egyaránt hatékonyabbá tett kiképzési időszakot követően vágtak bele a háborúba. Vagyis, ha ez nincs csúcsra járatva, akkor jobb dezertálni, mert esély nincs. Ez nem „a nyomd meg a gombot azt kész” technológia, már ha létezik egyáltalán ilyen. Ehhez csak annyi még, hogy úgy vettem észre, lérakos körökben az éleslövészet körül óriási a felhajtás, ez a csúcs, stb. Az 1999-es tapasztalat ezzel szemben az, hogy nem lőni kell, hanem leülni a zongorához és lefogni az akkordokat, nem egyszer, nem kétszer, hanem ezerszer, végkimerülésig.

Úgyhogy a magam részéről eggyel több ember mondja azt, hogy ha nincs intenzív kiképzési terv és megvalósítás, akkor teljesen fölösleges pénzkidobás a milliáros légierő-légvédelmi technika, inkább iskolát kell építeni, nyugdíjat, meg persze n darab inkubátort.

 

Gábor