Az "Erről"-höz (is) kapcsolódva.
"Imádom az eleganciát, puritánabb vagyok a puritánoknál."
***
"Művészetben gyermekkoromat a szecesszió befolyásolta: vagyis felfedeztem, hogy a szecesszió világa akár költészetben, akár képzőművészetben az én kamasz lelkemmel nagyon rokon (megsúgom, most is ez hiánytalanul bennem van!), ugyanakkor érdeklődésem, vonzalmam ki-kiszivárog az ultraabsztraktok és hiperbolondok iránt."
/Szentkuthy Miklós: Frivolitások és hitvallások; Magvető, 1988/
1929. március 10.
A Tavasz Leányai hallatlan kitartással táncolnak körülöttem: pedig ez a legcéltalanabb és legreménytelenebb valami. De hozzá tartozik az én pazarló szerelmemhez: mikor Dollyval vagyok, a fejem körül suhog a Realizmus és az Ábránd: üldözik egymást, mint két tüzes golyó, amelyek körbefutnak, egyik a másik után, párolgó habot hagyva pályájuk nyomában, és élvezetes szédületbe ingatva a fejem. Csak így van charme-ja az egész szerelmi komédiának: hogy a valóság után lohol az álom, hogy újra rácsapjon a pozitív földi kontúr. Barna, kreol arc, a legföldibb szín, az egyeteln lehetséges női kolorizmus – és körülötte a boldogság és távolság sok irreális, gyanús fénye: ez adja az eleganciáját ennek a halálra ítélt nemi pirultságú barátságnak: az arcot finom hullámokban fátylazza körül valami nem e világról való, s a Tavasz hülye határolatlansága mámoros komolyságba ömlik egy fogható profilban.
***
Dolly ruhái:
I. drapp ruha: fő erotika-inspirátor, feszes, karcsú, kis mellek, öv csatja (elveszett)...
II. kék: feszes, sima, válltól vádli-középig egység, érdes felület, belül csúszós (mellen dörzsölni, olajos, szappanos porcelán-érzet), fehér gallér, csak válltól kezdve: úri illat, puritán erotika, quaker-vonalkontúr + rafinált anyag...
III. vékony sötétkék szoknya, világoskék selyemblúz: lebegő-kék, üvegszerű, neonos kontúrtalanság és épp ezért túlkontúros (modern színfolt-paradoxia stb.), lebegő folt, immateriális, ugyanakkor masszív...
IV. világoskék feszes hosszú St. Moritz-i (...) pulóver: kubista fekete-fehér dőlt-keskeny háromszögek, hasonló szoknya.
1930. december 12. délután
Új kalapok: I. – barna, sapka-szerű (nem tetszik, megmondtam Dollynak, nem hordja). II. – kék bársony, két anyag nem-bársony, velúr, filc, nem tudom, szép...
Ruhák: a) vörös, csípőráncok, selyem...
b) estélyi, kék bársony, világos, csípőráncok, erotikus, mint a szárított libabélből készült csörgő-cső ráncai...
1930. december 26.
(...) Karácsonyra anyjától többek között kapott egy könyökig érő fekete bőrkesztyűt a világoskék bársonyruhájához. Gyönyörű lesz, látom, nem lesz, hanem van. Fekete – világoskék. Hónapok óta nem voltam olyan boldog, mint ebben a vízióban.
Óda a Szépséghez.
Soha ilyen csábító nem voltál, soha ennyire törékeny és törött szintén nem voltál. Ma égsz, mert holnap kiégsz. Nekem csak Te kellettél, a lehető legbutábban és legdivatjamúltabban, tehát körülbelül a legörökkévalóbban: csak Te, és semmi más. Mit nekem a nyomorgó proletárok és buta arisztokraták, Habsburgok és pápaság, szüleim és Csonkamagyarország: hihetetlen semmik voltak előttem. Úgy érzem, és méltán, hogy most egy kicsit nagyon rongy vagyok: de őszintén szólva én nem vagyok konzervatív, és nem vagyok forradalmár, hogy én kiestem a közösségből, hogy süket és vak vagyok minden fenti és hasonszőrű probléma iránt. Egy ideig voltam pro és kontra, aztán prokontra, és ma béna – kiestem valamiből, és szükségem volna elhinni, hogy tényleg a Szépség miatt maradtam le. De az élet és a társadalom, a béka és a harc, a nő és a jövő, az éhező és a vallásos ott tajtékzik a küszöböm előtt: megrohannak és össze akarják törni az üvegszálakból hálózott Szépség-tornyot, a l’art pour l’art omladozik, az élet tolakszik és én sírva kapaszkodom a Szépségbe: te Egyetlen Isten, akit az öncsonkításig imádtam, védj meg! Hiszen nekünk semmi közünk a társadalmi rétegekhez, csak legyünk őszinték, igen, hiszen én egy színes sziluettért úgyis mindig eretnek és nihilista voltam, nos, Szépség, Istennőm és Szeretőm, akihez végzetesen hű voltam, és Aki miatt mindent lelkemben elhagytam, ne engedd eldönteni magadat a világtól, remegnek az alapjaid, repedezik a templomod – most dőlsz össze? Mikor a legvilágosabban látom, hogy csak Te vagy? Elönt az élet? Elmossa a reálélet a belletrisztikát? Gőggel? Mint valami férfias dolog egy nőieset? Fölénnyel? Megvédlek én, védj Te is engem: szórd a színeidet pajzsul, és Százszorszent Léhaságod legyen számomra erény! Hamburg volt eddig szelídségem, apától-anyától rámoltott jóságom, a Szépség állatja voltam és vagyok ráció nélkül, ész nélkül, logika nélkül, csak ösztönöm van, elvakító és véresen ostorozó ösztön, amely Feléd hajt, Szépség, Szépség, Szépség!
***
"(...) a szépség éppúgy nem segít az emberen, mint a filozófia logikai ketyegése, szóforgácsoló süketsége (...).
/Kanonizált kétségbeesés, 1974/
***
Rokka a gondolat...
Rokka a gondolat, fonala a szó
Édes, mérgező és suhogó...
Fonjuk a szálat, fonjuk lihegve
S pörg a rokkánk, folyvást peregve...
Ruha lesz belőle, szép és illatos,
Kedves, szinpompás, divatos...
Viselik a ruhát: önalkotta művünk.
S mi már újat, pompásabbat szövünk...
Aztán?... a szövő csöndbe elborong...
A műve?... elnyűtt, ócska rongy...
Megáll a rokka... a gondolat,
Nem sző több színes fonalat...
Sok szavunk van, sok tiráda:
Semmi de semmi a Lényegbe-vágva!
Hosszú az elme hosszú gond-fonálja:
Hosszúságát ugyan ki az, aki állja?
Senki ki ne nevessen,
hogy ily ócska éneklő
ódákat készítettem! kmf. P. M.
***
Az ember végül odajut, hogy nincs a világon semmi egyéb, mint a tavasz várása, egy virág előtt, egy virágban élni, tudva, hogy minden torzó marad a földön, sem szüleink, sem szeretőink nem kapnak végleges formát, sem életben, sem műben be nem fejeződnek, sem erkölcsileg, sem orvosilag rejtélyük ki nem derül. Annál nagyobb feszültsége a torzó-érzésnek, mint ami bennem van, már nem is képzelhető. Ezek már nem kérdések és nem jajok. Csak halasszuk-húzzuk a napokat, de nem fogjuk megtudni, hogy nagyok voltunk-e vagy nullák, hogy művészek-e vagy bolondok, hogy szentek spanyol kórusa vár-e a koporsó után vagy a semmi. Élni akartam-e vagy alkotni? Még akkor sem fogom megtudni, mikor bizonyára már sem élni, sem alkotni sehogy se tudhatok. Egy nagy fehér virág, egész közelről és sok-sok arany-zöld reszkető jegenye vagy nyírfalevél – és great odes, I, II, III Criterion-betűkkel Criterion-lapokra nyomtatva a radikális ignoramusról.
Forrás: Szentkuthy Miklós: FÁJDALMAK ÉS TITKOK JÁTÉKA
(Naplójegyzetek és naplóillusztrációk)
1925–1942
Magvető, Budapest, 2001
Sok jó anyag van még pl. itt is:
www.szentkuthymiklos.hu
P.O.S.T.
Tízezer szó Szentkuthy gondolkozdájából
