Pelle János

Cigánypolitikánk csődje

A kabinet úgy tesz, mintha a legkisebb mértékben is befolyásolná az eseményeket, apparátusai futószalagon gyártják a senkinek sem hiányzó, üres frázisokkal teli dokumentumokat. Embert próbáló feladat átrágni magunkat azon az émelyítő betűtengeren, amit "cigányügyben" akár csak az utóbbi öt évben produkált a magyar kormány.

Az utóbbi két évtized cigánypolitikája a legjobb szemléltető példa arra, hogy a magyar közéletben az alibi PR, az értelmetlen dokumentumok gyártása és a korrupciógyanús, áttekinthetetlen zűrzavar dominál, miközben az eredetileg kitűzött társadalompolitikai célokból semmi, vagy alig valami valósult meg. 

A hivatalos propaganda és a riasztó valóság ellentmondása nyilvánvaló, személyesen is megtapasztalható. Magyarország képviselői nemzetközi fórumokon, elsősorban az Európai Unió intézményeiben (Európai Bizottság, Európai Parlament stb.) évekig "osztották az észt" arról, mit és hogyan kell tenni a cigányok integrációja érdekében. Az intézményeivel együtt mintegy félmilliárdos költségvetési támogatásból fenntartott Országos Cigány Önkormányzatot (OCÖ) képviseleti mintának állították más országok kormányai elé. 

Napjainkban, amikor megnövekedett a feszültség a gazdasági válsággal küzdő többség és a még rosszabb szociális helyzetben lévő roma kisebbség egyes csoportjai között, a "korlátozott legitimációjú" OCÖ-re a legkisebb mértékben sem támaszkodhatnak a hatóságok a feszültségek enyhítésében. Pedig napról napra tanúi vagyunk annak, hogy mélyszegénységben élő cigányok tömegei válnak cigány és nem-cigány bűnözők áldozataivá. 

A rendőrség, mely úgy érzi, a politika cserben hagyta a nem-cigány többséget, képtelen megvédeni a kis településeken élő idősebb embereket. Nem csoda, ha senki nem mer ujjat húzni a verőlegények "munkaadóival", akik már a kisebb önkormányzatok vezetőit is megfélemlítették. 

                                                                                   *

A "cigánybűnözés" körüli, a miskolci rendőrkapitány kijelentése után napjainkban újra fellángoló, terméketlen vita nyelvi, megfogalmazási kérdésekről, a PC-ről (political correctness) folyik. De a médiában zajló végtelenített diskurzus csak a felszínt karcolgatja. Az alapvető problémát ugyanis az a napjainkra sem egyértelműen megválaszolható kérdés jelenti: mi az oka annak, hogy a cigányok az elmúlt kétszáz évben Európában, így nálunk is a társadalom peremére szorultak, s képtelenek voltak más kisebbségekhez hasonlóan beilleszkedni, megfelelni azoknak a követelményeknek, melyeket a többség egyértelműen elvárt tőlük?

Pszichológusok által kimutatott tény, hogy a cigányok jelentős része egyfajta hagyományos, kettős mérce szerint él: formailag igyekszik megfelelni az általánosan elfogadott, többségi normáknak, de ezeket a közösségük "belső" használatú törvényei felülírják, idézőjelbe teszik. 

A "kettős morál" problémája kulcskérdés. Azok a cigány csoportok - távolról sem mindegyik! -, melyek ma is ezt vallják, nem képesek szabadulni a nomád népekre jellemző tömeglélektani örökségtől. Sajnos, a társadalom peremére szorult cigányok többsége elutasítja a "gádzsók" értékeit, egész világfelfogását, és szívósan ellenáll az integrációs politikának. 

A cigányság jelentős csoportjainál máig a "kettős mérce" mentalitása tükröződik a valláshoz, az iskolához, a törvényhez, az igazságszolgáltatáshoz fűződő viszonyukban. Bár ez kisebb részüknél vezet bűnöző életmódhoz, többségük számára leküzdhetetlen akadályát jelenti a beilleszkedésnek, a sikeres iskolai pályafutásnak, a társadalmi érvényesülésnek. Ismeretes, hogy az átlagember számára "rossz ajánlólevél", ha valaki büntetett előéletű. 

Viszont a cigányok jelentős része úgy tekint arra, akit akár éveket is ült börtönben, mint akit "sajnálatos baleset" ért. Ennek megfelelően egy egész közösség felháborodik azon, ha a rendőrség köreikben keres, és végül meg is talál egy rejtegetett, körözött személyt úgy, mint legutóbb Hevesen. Olyan viszonyok között, amikor a cigányok többsége a bűnüldöző szervek tevékenységét még azokban az ügyekben sem segíti, sőt kifejezetten hátráltatja, amikor cigányok voltak az elkövetők és az áldozatok is, a hatóságok képviselői gyakran passzívnak és cinikusnak mutatkoznak. 

Nincs adatunk arról, hogy egyes bűncselekményekben milyen mértékű a cigányok érintettsége: ilyen statisztikákat tilos készíteni, ráadásul azok a kritériumok sem egyértelműek, melynek alapján a bűnelkövetők a kisebbséghez sorolhatók. Ismeretes azonban, hogy például az uzsora (melyhez a tőkét talán "gádzsó" üzletemberek adják) oda vezet, hogy az áldozatok, akik gyakran a költségvetés szociálpolitikai lakásépítési támogatását is igénybe veszik, "adósrabszolgákká" válnak. 

Családtagjaikat, gyermekeiket prostitúcióra, fémlopásra, kábítószer-kereskedésre kényszerítik, vagyis a deviancia különböző formái egymást generálják a legelesettebb cigányok körében, akiknek amúgy is az illegális gazdagodás, és nem a kitartó munkával szerzett gyarapodás jelent mintát. A rendőrség és az APEH, az önkormányzatokhoz hasonlóan egyszerűen nem meri bolygatni, milyen forrásokból halmoztak fel egyes családok jelentős vagyont, mint például az "enyingi maffia" vezetői, a veszprémi gyilkosságban elhíresült, és most rendőrkézre került Sztojka Iván és családja. 

Hogyan szálljanak szembe a többség tagjai a kisebbség szervezetten bűnöző tagjaival, ha már a hatóságok sem mernek kikezdeni velük? 

                                                                                 *

A cigányságnak színvonalas, a képességeikhez igazodó, eredendő viszolygásukat eloszlató iskolákra, a létező oktatási szegregáció felszámolására, biztos, jól fizetett munkahelyekre, nagyarányú lakásépítési programokra lenne szüksége, állítják, teljes joggal szociológusok, liberális jogvédők és politikusok. Sajnos, a rendszerváltás óta a magyar többség egzisztenciája is ingataggá vált, a társadalmi-gazdasági olló szélesre tárult. Igaz, hogy az eleve hátrányosabb helyzetben lévő cigányokat az állandósuló válsághelyzet még súlyosabban érinti, és helyzetük jobbra fordulására kevés a remény. 

2002-ben a MSZP-SZDSZ kormánynak sikerült eltörölni az addig érvényben lévő rendeletet, mely a családi pótlék folyósítását az iskolaköteles gyermekek iskoláztatásától tette függővé. És olyan lakásépítési és családtámogatási programot valósított meg, mint a 2005-ben beindított "Fészekrakó program", melynek hatására már a legnagyobb hazai lakótelepre, a Miskolcon található Avasra is kiterjedtek az etnikai konfliktusok. 

Kormánypárti politikusaink optimizmustól duzzadó, de minden konkrétumot nélkülöző beszédeket mondanak a kérdésről, továbbra is konferenciák tucatjait rendezik a témáról. A kabinet pedig úgy tesz, mintha a legkisebb mértékben is befolyásolná az eseményeket, apparátusai futószalagon gyártják a senkinek sem hiányzó, üres frázisokkal teli dokumentumokat. Embert próbáló feladat átrágni magunkat azon az émelyítő betűtengeren, amit "cigányügyben" akár csak az utóbbi öt évben produkált a magyar kormány, illetve a kormánypártok képviselői, kül- és belföldi használatra. 

Érdemesebb kiindulni az Állami Számvevőszék fejlesztési és módszertani intézetének 2008 áprilisában megjelent összegző és feltáró tanulmányából, mely "A magyarországi cigányság helyzetének javítására és felemelkedésére a rendszerváltás óta fordított támogatások mértéke és hatékonysága" címet viseli. Ebből mindenekelőtt az derül ki, hogy bár a szakemberek évtizedek óta kutatják a témát, még mindig riasztóan keveset tudunk a hazai cigányság demográfiájáról, társadalmi viszonyairól, belső rétegződéséről. 

"A cigányság életkörülményeit objektíven bemutató helyzetértékelés sem a 90-es évek elején, sem azóta nem készült. 1993 óta adatvédelmi jogokra hivatkozással hivatalos adatfelvételt a kisebbségekről nem készítenek. Megfelelően részletezett és kis változásokat is mérni képes információ híján nem lehet pontosan számszerűsíteni a cigányság életében a rendszerváltás óta, vagy annál rövidebb időszakban bekövetkezett változásokat. Következésképpen a cigányság életkörülményeinek javítását szolgáló támogatások hatékonyságát a közgazdaság hagyományos eszközeivel nem lehet megítélni." 

Mivel a magyar politika még mindig nem képes eldönteni, hogy emberi jogi-kisebbségi vagy szociális-foglalkoztatási kérdésként kezelje a meghatározhatatlan identitású cigányság integrációját, mindkét megközelítéssel próbálkozik, és ha erőfeszítései az egyik területen sikertelenek maradnak, azért a másikat teszi felelőssé. 

                                                                                  *

A kialakult, robbanásveszélyes helyzet okait nem ismerjük, következésképpen a megoldást senki sem ismeri, pontosabban az állami intézmények és a privát alapítványok egyre újabb "csodaszerekkel" próbálkoznak, és erőfeszítéseiket a legkisebb mértékben sem koordinálják. 

Elég itt egyetlen, szimptomatikus problémát említeni: a napjainkra már jórészt cigány többségűvé vált, hátrányos helyzetű, semmilyen munkaalkalmat nem kínáló, rossz közlekedésű, pusztuló falvak helyzetét. Ki tehet arról, hogy az itt élők ilyen kilátástalan viszonyok közé kerültek? A társadalmi-gazdasági változások? Az elköltöző magyarok, akik miatt valóságos szegregáció alakult ki? Vagy maguk a cigányok, azért, mert ott maradtak, illetve odaköltöztek? És milyen módon lehetne segíteni rajtuk, ha az iskolarendszer is leépül, az oktatás színvonala is folyamatosan romlik? 

Az áttekinthetetlen, zűrzavaros, eltérő koncepciók alapján építkező romapolitikára, a cigányok integrációjára a magyar kormányok 1996 és 2006 között mintegy 120 milliárd forintot fordítottak, különböző forrásokból. Ezek között voltak a költségvetési törvényben nevesítetten a cigányság integrációját célzó, nem a kisebbségi jogszabály alapján járó támogatások, a nemzeti és etnikai kisebbséget együttesen szolgáló források, a hátrányos helyzetű rétegeket (köztük a cigányokat is) érintő pénzeszközök is. Ám azt máig nem tudni, mi lett a sorsa a roma integrációra eddig fordított milliárdoknak, hogyan hasznosultak ezek a források. 

Egy Veszprém megyei cigány vezető világosított fel arról, milyen trükköket alkalmaztak az integrációt célzó támogatások felhasználása során Zuschlag János nyomdokaiba lépő cigány és nem-cigány politikusok. 

"A képlet egyszerű. A bennfentesek gründoltak egy fantom-cigányszervezetet, mely a partnere lett valamelyik kormányzati szervnek, illetve minisztériumnak egy jórészt csak papíron létező projekt végrehajtására. Erre a célra újabb szervezetet, illetve céget hoztak létre, és a pénznek legalább a kétharmadát semmit sem produkáló munkahelyekre költötték. Jó, ha a maradék egyharmadát fordították az eredeti célra, de ennek a hatása tényleg már meg sem látszik a cigányságon." 

Nem tudni, hogyan alakult volna a magyar cigányság sorsa, ha az ÁSZ jelentésében emlegetett 120 milliárd forintos az összegnek a többszörösét, vagy csak töredékét fordítják ugyanezekre a célokra. A cigánykérdés Magyarországon (persze, Európa többi részén is) "fekete lyuk", mely korlátlanul nyeli a pénzt és az energiát, anélkül, hogy megoldásának akár a körvonalai kibontakoznának. Félő, hogy ez a kilátástalan helyzet a közeljövőben sem változik, és az elszabadult indulatok és a kiéleződő konfliktusok a "cigánypolitika" végleges csődjét teszik nyilvánvalóvá.