- Mindenfelől boldogtalanság vesz körül - mondtam barátomnak, aki udvariasan nézett reám. - Már úgy ismerem a boldogtalanságot, mint egy anyagot, tapintani tudom. Feljön egy ember, leül, néz, szórakozottan mond valamit, másról beszél. Aztán egyszerre megakad, lélegzik s ömleni kezd belőle. Jaj apám, jaj anyám, jaj feleségem, jaj gyermekeim, jaj szeretőm, jaj istenem. Nézem a baját, már szinte nem is egyéni. Elkapta, mint a többi. Szopogasson pasztillát, tanácsolom neki. Ismersz te boldog embert?

  - Ismertem egyet - mondta barátom. - De az nem él itt, eltűnt, valahol külföldön él, ahol a boldogok.

  - Hol élnek a boldogok?

  - A boldogok egyszerűen a Boldogok Szigetén élnek - felelte barátom. - Aztán, precízebben, hozzátette: - Ez valószínűleg egy kávéházban ül és boldog. Péter Károly volt a neve.

  - Te is ismerted? - kérdeztem lelkesen. - Milyen szép ez! Te is ismerted a magas, kopasz Péter Károlyt? Csakugyan, nekem is úgy tűnik, ő volt az egyetlen boldog ember. Csodálatos, hogy ismerted.

  - Én már Bécsben ismertem - folytatta barátom -, kilencszázhúszban. Akkor is boldog volt, talán egy árnyalattal kevésbé boldog, mint amilyen Pesten volt. Egy villamosban találkoztam vele, télen, tizennyolc fokos hidegben. Vékony ruhát viselt, kabátja nem volt, ellenben vadonatúj cilinder csillogott a fején. Mi újság, Péter? - kérdeztem. - Hideg van!... - felelte ő boldogan, lelkes mosollyal. Boldog volt, mert nem volt kabátja, de volt cilindere, és boldog volt, mert nagyon hideg volt, s ez télen nyilván valami jó dolog. Egyszóval, boldog volt.

  - Én is - mondtam lelkesedve -, én is találkoztam vele, vagy nyolc év előtt, Berlinben. A Meister-Saalban, egy Rathenau-emlékünnepélyen találkoztunk, az utolsó sorban ült, és látszott az arcán, hogy maradék nélkül boldog. Stefan Grossmann tartotta az előadást. Péter boldog volt, mert vannak még derék emberek, akik gyászolják Rathenau emlékét, és boldog volt, mert nem neki kell előadást tartani, hanem Grossmann-nak, boldog volt, mert nem ő halt meg, hanem Rathenau, és végül boldog volt egyszerűen azért, mert él. Ezt tudta.

  - Ez igen - mondta barátom elismerően.

  Felvettük kabátjainkat és elindultunk ki az éjszakába. Sokáig jártunk fel és alá a Vérmező mellett, s lelkesen beszéltünk Péter Károlyról, aki már éltében boldoggá avatta önmagát.

  - Mi lehetett a titka? - kérdeztem a Csaba utca sarkán.

  - Azt nem lehet tudni - felelte barátom óvatosan. - Kétségtelen csak az, hogy ő volt ebben a században a kevés boldog emberek egyike. Boldog volt, amikor megnősült, boldog házaséletet élt, és boldog volt, amikor elvált. A világháborúba boldogan vonult be, neki ez úgy tűnt, hogy végre valami jó dolog történik vele. Az orosz fogságban, saját állítása szerint, élete legboldogabb éveit töltötte. Aztán hazajött, boldogan, hogy végre hazajöhet.

  - Hazajött - folytattam -, és becsengetett a penzió ajtaján, ahol akkor többen laktunk, számára idegen emberek. Becsengetett és szobát kért, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon. Este ott ült a hallban, kopaszon, időtlenül, soványan, cigarettázott, s a szeme szikrákat vetett a boldogságtól. Mi ott ültünk körülötte és hallgattuk, amit Oroszországról mesélt. Jókedvűen adott elő, boldogan. Nagyon művelt ember volt. Nem gondolod, hogy talán ostoba volt?

  - Nem - mondta határozottan barátom. - Ellenkezőleg, nagyon okos ember volt.

  - Mi lehetett a titka? - firtattam csökönyösen, és, mert már elmúlt éjfél, előadó hangon tettem hozzá: - A boldogságnak, tapasztalataim szerint, két titka van, a vágytalanság és az érzékiség. Az érzékiséget nem szexuális értelemben gondolom, hanem mindenféle szempontból: érzékinek lenni a világgal szemben, ez az egyik titok. A vágytalanságban nem hiszek.

  - Nem volt titka neki - mondta csendesen barátom. - Egészen egyszerűen boldog volt. Ő volt a boldog ember.

  - Furcsa - feleltem.

  - Elég furcsa - mondta előzékenyen.

  - És a legfurcsább - folytattam -, hogy ezt mind tudtuk felőle, s mégsem tanultunk tőle semmit. Ha ismerném a címét, és lenne pénzem, holnap elutaznék hozzá, csak hogy lássam, egy-két órát beszélgessek vele. Talán most már tanulnék tőle valamit.

  - Nem hiszem - mondta barátom. - Nincs mit tanulni tőle. Vagy boldog az ember, vagy nem boldog. Mit segíthet ezen Péter Károly?

  - Gondolod?... - kérdeztem kedvetlenül.

  Álltunk a Csaba utca sarkán, s néztünk fel a csillagos, hideg égre. Péter Károly abban a pillanatban boldog lett volna, több okból: a csillagok miatt, a hideg miatt, a leszerelési konferencia és a kínai-japán háború miatt. Erre gondoltam, szomorúan. S egy pillanatra láttam Péter Károlyt, amint szájába veszi a cigarettát, s nevetni kezdtem, s nekem is könnyebbnek tűnt az egész.

  

- Egy boldog ember –