A girjával az oroszoknál azóta dolgoztak, amióta az eszemet tudom. Akkor még nem voltak sem stílusok, sem iskolák, sem egyéb. Egyszerűen a srácok, meg persze a férfiak is, kimentek az udvarra, oszt emelgették, vagy pörgették a girjákat, oszt jó van.
Én is akkor jöttem rá, hogy ennek rendszere is van, amikor a sportedzések alatt kötelező volt heti két napot úgynevezett ,,atlétikai gimnasztikával" foglalkozni (ami erősítő gyakorlatokat takart). Akkor kezdtek előkerülni a régebbi, még cári időkben, meg a bolsevik hatalom első éveiben nyomtatott, agyonolvasott és agyonjegyzetelt könyvecskék meg füzetek, illetve előkertek a profi szambós meg birkózó dzők, akik tudták is, hogy mit kell csinálni. Mi akkor meg voltunk hibbanva a délkeletázsiai küzdősportok iránt (mivel ezek be voltak tiltva a SzU-ban), aztán igen hamar rá kellett jönnünk, hogy minek keresni egzotikus tájakon azt, ami az orrunk előtt volt mindig is - a helyi harcrendszerek, amelyek mellőzték a sok keleti miszticista ködösítést, legendagyártást és maszlagot, és kizárólag az ésszerűségre, praxisra és biomechanikára épültek.
Például igen meglepett minket, amikor megtudtuk, hogy a pravoszláv kolostorokban, amelyek egyben erődök is voltak, a szerzeteseknek saját torna és erősítő rendszerük volt, amely segített regenerálni a szervezetet a hosszantartó meditációk és böjtök után. A harci rendszerekről (beleértve pusztakezeseket) már nem is beszélve.
Kérdeztük az edzőtől, hogy mi ezekről eddig miért nem hallottunk?
- Azért, mert saját irodalmunkat sem ismeritek. Ha elolvastátok volna Lev Tiolsztoj, saját gyermekkoráról szóló feljegyzéseit, akkor ismernétek.

Minyán visszajövök, most a gyerek megszállja a számítógépet.