Pablo Neruda
A szobrok szobrásza
Rapa Nui
Magam vagyok a szobrok szobrásza. Nincs nevem.
Nincs arcom. Elhagyott és a vadszederbokornál
is magasabbra kúszott, hogy a kőbe ivódjon.
A sziklában kövült meg az én arcom, hazámnak
az Óceán bőrébe takart, súlyos magánya.
A kő nem akar beszélni, a kő nem akar semmit,
csak meg akar születni minden homokszemével
és fönn akar maradni a hallgatag időben.
Majd kérded, kérdező, hogy ez a szobor, amelybe
annyi körmöm meg ujjam és kezem belevásott,
tud-e akár egy szót is a kráterről, az ősi
ízről, a láva-írás jelében rejtezőről?
Nem így van ez, a szobrok azok, amik mi voltunk,
mi vagyunk ők, a habbal szemező homlok íve,
testünk anyaga, mely olykor félbemaradt, de máskor
a hozzánk hasonlító kövekben folytatódott.
Nem az isteni törpék álnok fenekedése,
nem a hal- és madár-nép, a reggelek bohóca
rejtegeti a fejszét és töri meg a kőben
megfogant legmagasabb ábrázat termetét is.
Őrizzék, ha akarják, az istenek a késő
aratás nyavalyáját és kedvükre növeljék
virágaik kék cukrát az áldozati táncban.
Őrizzék vagy hajítsák kútba a búza kulcsát:
itassák ők az összes, a nászi lepedőket
ázott és üde maggal, e láthatatlan tánccal
az ember tavaszának legbensőbb vörösében,
de e falakhoz, ehhez a kráterhez ne jöjjön
senki más, csak az apró, halandó kőtörő.
Egy napon szétrohad majd ez a hús meg a többi,
s páncél híján a gyenge virág megtöretik majd,
és meddő lesz a hajnal és pereg a sivatagi por,
egy napon elvetődik a halál e szigetre,
és magadra maradsz itt, szobor, ember szülötte,
hogy láss kivájt szemeddel, melyet páros kezével
vésett a suhogásba a halott halhatatlan.
És vájni kezded a földet, hogy ama ős-szilárdság
megéledjen, hogy árnyék dőljön a szerkezetre,
a gigantikus méhre, mely fölfalja a habzó
idő végtelenében elvesztegetett mézét.
Megmarkolod a sziklát és elkezded faragni,
magányt vésel belé, hogy fönnmaradjon,
és őrizze nevét a sosem-létezettnek,
így, egy életből egy halálba, az időhöz
bilincselve, egyetlen hullámzó kéz dühével
magasodik a mennyig a meszes torony álma.
A szobor, mely szülői konok feje fölé nőtt.
Nézzétek, tapintsátok anyagát, ezek az ajkak
ugyanazt a csönd-nyelvet beszélik, mely sírunkban
alszik, nézzétek ezt a sebhelyes homokpartot,
melyet farkasként nyaldos az idő és a tenger:
egy soha le nem dűlő ábrázat része mindez,
kezdődő létezés, fürt, hamvakon diadalmas.
Így születtek, az élet maga véste ki bennük
önnön kemény celláját, kőbe zárt léte sejtjét.
Testükben számosabb a homok, mint az időben.
Halálnál teljesebb csönd lakja a szikla-kaptárt.
Ők a mézízű szándék, mely lakhatóvá tette
a vakító, fehér fényt, a kövekben tekergőt.
 |
