Képzeljük el, hogy megyünk egy úton, előttünk egy öregember halad, s rajtunk kívül senki sem jár arra. Az öreg egyszer csak megbotlik és elesik. Mi teszünk? Kétségem sincs afelől, hogy a legtöbben odamennének és segítenének. Lehet, hogy nem mindenki. De azzal, hogy elismerem, nem mindenki sietne bajba jutott embertársa segítségére, nem azt akarom mondani, hogy a kivételt képező néhány emberből teljesen hiányzik az empatikus képesség, amit az imént egyetemesnek tételeztem. Még akik nem segítenének, azokban is megvan, legalább halványan, az együttérzés, amely a többieket arra indítja, hogy felajánlják segítségüket. Természetesen el lehet képzelni olyan embereket, akik éveken át háborús állapotok között éltek, s többé már nem indítja meg őket mások szenvedésének látványa. Ugyanez áll azokra, akik olyan helyen élnek, ahol elterjedt az erőszak és a mások iránti közöny. Elképzelhető, hogy néhányan éppenséggel élveznék a másik szenvedésének látványát, ez azonban nem bizonyítja, hogy őbennük nincs empátia. A zavart elméjűeket leszámítva mindannyian értékeljük, ha valaki kedves hozzánk, ami arra utal, hogy bármennyire fásulttá váljunk is, empatikus képességünk megmarad.
A másokkal való törődés jellemvonásában véleményem szerint tükröződik "a képesség hiánya, hogy elviseljük másvalaki szenvedésének látványát". Azért mondom ezt, mert velünk született empatikus képességünk mellett arra is szükségünk van, hogy mások jóindulatot tanúsítsanak irántunk. Ez fonalként végighúzódik egész életünkön: gyermek- és öregkorunkban a legszembetűnőbb, de erőnk teljében is elég csupán megbetegednünk ahhoz, hogy belássuk, milyen fontos számunkra mások szeretete és gondoskodása. Erénynek tűnhet, ha valaki képes meglenni gyöngéd érzelmek nélkül, de valójában nyomorult élet az olyan, amelyből hiányzik ez a becses érték. Nyilván nem véletlen, hogy a legtöbb bűnözőről kiderül: magányosan és szeretet nélkül nőtt fel.
Az, ahogy a mosolyra reagálunk, szintén azt tükrözi, mennyire hálásak vagyunk a kedvességért. Számomra a mosoly az egyik legszebb emberi képesség. Egyetlen állat sem tud mosolyogni - még a kutya, a delfin vagy a bálna sem, pedig ezek nagyon intelligensek, és szemlátomást vonzódnak az emberhez. Ami engem illet, kissé mindig elcsodálkozom, amikor rámosolygok valakire, de ő komoly arccal néz vissza rám. Másrészt mindig örül a szívem, ha viszonozzák a mosolyomat. Egy vadidegen mosolya is megindít. Hogy miért? Bizonyára azért, mert az őszinte mosoly valami alapvetőt érint meg bennünk: azt, hogy természetünknél fogva hálásak vagyunk a kedvességért.
( Dalai láma)

 

 

 

Napsugár