Szlukovényi Katalin

 

 

Sík

 

                      Lassan, tűnődve

 

Az ember végül, mint a nyál

úgy elkenődik, s e lapos-

tetű-feeling oly alapos,

hogy alig moccan, eltanyál

 

                    *

 

Az ember végül maga van,

s ettől igen boldogtalan,

bár néha más véget remél,

de ez sehogysem rímel

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Sziveri János

 

Nyomok

 

Mint korán betört, öntudatlan állat,

látatlanul is megkívánlak.

 

Ülök a felhők alatt.

Sorjáznak bennem a neszezések: a fönt és a lent.

Nézem, zöldell a levél, dagad a gyümölcs.

 

És hallgatok most, mint aki gyűjtöget,

féltem tőled ösztöneimet.

 

Föld, fű, fémek, kövek.

 

Nem talállak.

Arcomon fénylik a sár, fejemen vérfehér hamu.

A menyezet – jutalmul, büntetésül – mindent átereszt.

(Csak ezt az utolsó sort elbírjam valahogy.)

 

 

 

 

 

 

 

 

Hans Arp

 

 

 

Szelíden tűnődtél a mély tükör előtt

 

A néma énekelt,

táncolt a béna,

mi elszáradt, kizöldült,

ha te hozzájuk közeledtél.

Nem akadt szárny, mely ne szolgált volna téged.

Csöppnyi, kecses lények bizalommal közeledtek hozzád

                                                                     ünnepi menetben.

Poharaid mindig csordultig megteltek fénylő élettel.

Leheletedtől a hervadt csillagok újra kivirultak.

Az üres szemek előtted ragyogni kezdtek.

Fénylő komolysággal művelted meg belső egedet.

A sivár, zord sötétség termékenyítően pezsegni kezdett,

                                                                           ha te odaléptél.

És a fény tehozzád mérte pazar csodáit.

Csendben tűnődtél

az ég és a tenger mély tükre előtt.

És az olajfák alatt, a lejtőn lefelé,

egy öreg pásztor mint a virágok lelkét

köszöntött téged.

 

(fordította Hajnal Gábor)

 

Álom vagyok

 

Lehelj reám

tedd hogy életre keljek.

Lehelj reám

adj már az enyészetnek.

Lehelj reám

s leszek a fény.

Álom vagyok

mely belőled beszél.

 

(fordította Hajnal Gábor)

 

Doris Mühringer

 

Gyere a fűzfákhoz

 

Gyere a fűzfákhoz!

A fekete folyó partjára!

Mire megjössz,

fűzfasípot csinálok.

A kosárkát is megfonom,

kosárkát, vetélőt a hosszú,

nyirkos, hosszú ködöknek a fűzek alatt,

fűzfasípot,

fényesebben ujjongót, mint a madarak,

mint a tavaszi felhők főnmadarai odafenn!

Ne gyere. Felejtsd el.

Inkább majd én repülök, REPÜLÖK

a tomboló, kék

ég közepébe.

 

(fordította Székely Magda)

 

Vedd föl

 

Vedd föl a batyudat,

egy fa megint ledobta.

Vedd föl és indulj.

 

Hát nem tanultad meg még,

hogy sehol se lakj?

 

(fordította Székely Magda)

 

 

 

Hans Carl Artmann

 

A szobatükörben

 

Szobámban gyertyafény dereng,

arannyal vonja be a tárgyakat…

távoli tiktak szól az esti csöndben.

Így hallgat a világ.

S előttem egy tompa tükör függ.

És e tükörben látom arcodat

vállam fölött, nyugodt tekinteted

oldottan néz, egész olyan,

mint régi mesterek álmodta szempár,

egykor talán ők festettek ilyet,

amilyet én most látok e tükörben…

 

(fordította Mezey Katalin)

 

körötte a levegő

 

körötte a levegő gyöngédségből sarjadó kert,

hajnalpír s mintha májusi patakocskát látnék,

mely az erdő ifjú őzikéjét idézi…

 

ha magasba csapong a pacsirta szép dala,

őhozzá képest gyengéd gyarlóság csupán;

páfrány zöldje, legyező fű az ő jelenléte…

 

kerek e földet beültetném egy bokorral,

hogy minden levele, feslő bimbója képmása legyen

annak, amit szájam elmondani képtelen!

 

(fordította Hajnal Gábor)

 

 

Paul Celan

 

A tőled-hozzám évek

 

Hullámzik a hajad megint, ha sírok. Szemed égszínével

teríted szerelmünk asztalát; nyár és ősz között nyoszolyául.

Italunk ki keverte? Se én, se te, valaki más se:

az üreset  kortyoljuk, az utolsót.

Bámuljuk a mélytenger tükrében az arcunkat, s szaporábban

                                                                    nyújtjuk  az étket:

az éjszaka éjszaka, reggel száll le,

melléd vet az ágyra.

 

Kristály

 

Ne az ajkamon keresd a szádat,

ne a kapu előtt az idegent,

ne a szememben a könnyet.

 

Hét éjnyi magasban lel piros pirosra,

hét szívnyi mélyben zörget a kéz a kapun,

hét rózsa múltán csobog a kút.

 

 

Harmat

 

Harmat. S veled feküdtem, te, a hulladékban,

szotyós hold dobált meg

bennünket felelettel,

 

az Úr megtörte a kenyeret,

a kenyér megtörte az Urat.

 

Tépd ki

 

Tépd ki az álmod a gubancból,

cipőd csomagold be,

 

áfonyaszemű,

köss szorosan.

 

(fordította Lator László)

 

 

INGEBORG BACHMANN

 

Elidegenedés

 

A fában többé nem látom a fát.

Az ágon nincs levél, ami belefeszül a szélbe.

Gyümölcse édes, de nincs benne szerelem,

s még jól se lakni tőle.

Akkor hát mi legyen?

Szememtől menekül az erdő,

fülemtől bezárul a madarak csőre,

a rét nem kínál fekhelyet.

Csömöröm van az időtől

és éhezem rá.

Akkor hát mi legyen?

 

A hegyeken éjjel tüzek gyúlnak.

Felkerekedjek és elinduljak,

 

mikor az útban többé nem látok utat?