Egy időben elég sokféle nyelvjárási szöveget jegyeztem le magnókazettáról. Elég kevés volt, amit nem értettem a különböző szövegekben. (Itt nem a szöveget kellett érteni, hanem szóról szóra, morfémáról morfémára, sőt minden egyes hangot a lehető legpontosabban kellett lejegyezni, tehát ez a kevés nemértés a szövegértést lényegében semmilyen mértékben nem korlátozta.) Egyszer került a kezembe egy csángó szöveg is – hát eldobtam magam (ez is kazettáról, élőben nyilván könnyebb helyzetben lettem volna). Kb. tizedik hallgatásra jutottam el oda, hogy minden tizedik szót értettem. Nem állítom, hogy minden egyes beszélő ilyen, de az valami lehetetlenül durva volt (és azt mondták a hozzáértők, hogy alig volt benne román jövevény elem, tehát nem ez okozta; gyakran román jövevényszavakkal is teli vannak a csángó szövegek). Azóta szoktam (félig-meddig tréfából) mondani, hogy a magyarnak nem az obi-ugor nyelvek (tehát a manysi és a hanti) a legközelebbi rokonai, hanem a csángó. Az mindenesetre igaz, hogy a magyar és a csángó egy nyelvhez tartozása vagy nem tartozása már egyértelműen nem nyelvészeti kérdés, hanem kőkeményen politika.
(Amúgy az északi és a déli csángók nyelvileg eléggé eltérnek egymástól, az egyik az, amelyik képes ennyire nehezen érthető lenni a nemcsángó magyarok számára, a másik egy, a székelyekéhez hasonló nyelvjárást beszél.)