Ezen a rideg téli alkonyaton,
a vén liget mezítelen fáinak árnyéka is
a régmúlt nyáron révedez…
Jelenünkön időzve nézlek,
miként szépülsz meg,
amikor nevedre dobban meg a szívem,
a nyakamba fonódó karod melegét élvezem,
míg a leszálló est búslakodó ezüstje
a tél havától csillog…
Nézlek…szemedben élő fény költözik,
sóhajom még inkább szítja lángját,
s lassan, lényed izzó táncában
megfeledkezek arról,
mennyire fáztam eddig Nélküled!