Marjalaki Kiss Lajos írja, hogy a var-khun (parthus-hun) és bolgár uralom alatt élő szarmata tömegek életében a IX. század végi uralomváltás nem jelentett igazi törést: "Magyarország földje Árpád honszerzése idején sűrűn lakott, népes föld volt. E szép és termékeny ország tájait akkor is, miként ma, sőt különösen kelet felé a mainál jóval nagyobb területen, magyarul beszélő ugor fajú paraszti népség (szkitha-szarmata maradék) lakta. Ezek a békésen halászó, pásztorkodó és földet túró parasztok a honfoglalást megelőző évezred leforgása alatt hajdani önállóságukat teljesen elfelejtették. Időközben már annyiszor változtattak urat, hogy Árpád hódítása ellen nem is lázadoztak. Ekkori uraik nem az ő vérükből valák voltak, ezek harca nem az ő ügyük is, hanem egyedül csak az uraiké volt ... Álmos vezér íme megjelent, hogy jogos örökét birtokába vegye s hogy elűzze az avar birodalom romjait könnyedén birtokba vevő bolgárszlávokat, cseheket és németeket."
Valójában az Árpádok országrészében, Esztergom környékén egy, a széles tömegekkel azonos etnikumú uralkodócsalád kerülhetett hatalomra, de az identitását vesztett szarmata köznép számára ez már nem jelentett semmit.
Kulcsár Valéria és Istvánovits Eszter: „A római császárkor legjelentősebb barbár lakossága a Kárpát-medencében egy iráni nép – a szarmata – volt. Szokatlanul sűrűn megtelepedve az Alföldön, több mint négy évszázadon keresztül laktak hazánk területén. Nagy szomszédjuknak, a Római Birodalomnak gyakran törtek borsot az orra alá. A II. század végén a filozófus császár, Marcus Aurelius ugyan teljes megsemmisítésüket tűzte ki célul, terve azonban nem vált valóra. A Kárpát-medencei szarmaták népe továbbra is a térség meghatározó eleme maradt.
A Római Birodalom lehanyatlásával, a hunok hódításával egy akkora létszámú népesség, mint amilyen az alföldi szarmata volt, nem tűnhetett el. Ez a kérdés ma még alaposabb vizsgálatot kíván, valójában keveset tudunk az V. századi, illetve a még későbbi viselt dolgaikról. A források egy-egy szórványos adata, s az utóbbi idők néhány új régészeti lelete azonban arról árulkodik, hogy nem lenne haszontalan az ún. »továbbélő« szarmaták keresése az őket követő – gepida, langobárd, avar, magyar – népek hagyatékában.
Az újabb kutatások alapján ma már aligha kételkedhetünk abban, hogy az irániaknak – akikhez a szarmaták is tartoztak – fontos szerepe volt a honfoglalók hitvilágának, művészetének stb. formálódásában. Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a magyar őstörténet-kutatás szempontjából is alapvető fontosságú a szarmaták sztyeppei történetének megértése, hiszen éppen arról a területről (is) szó van és éppen abban az időszakban, amikor és ahol jó néhányan az ugorok szétválása után a magyarság nyomait keresik.
Ha pedig egész Európára kitekintünk, azt látjuk, hogy mind több kutató felveti annak lehetőségét, hogy a középkori lovagi kultúra kialakításában is szerepet játszottak a szarmaták.
Mindezek ellenére Magyarországon mind a nagyközönség, mind a szakemberek ismeretanyaga a szarmatákról igen felületes. Jellemző, hogy az Akadémiai Kiadó gondozásában megjelent Magyarország története hallgat róluk. Ha a fenti tényeket figyelembe vesszük, joggal állapíthatjuk meg, hogy hazánkban kutatásukat méltánytalanul hanyagolták el. Sajátos módon nem sokkal jobb a helyzet a nemzetközi régészeti kutatásban sem. Már 1899-ben a szarmata/alán kutatás egyik legjelentősebb képviselője, Ju. A. Kulakovszkij megjegyezte, hogy a német tudósok alig-alig veszik figyelembe e népek jelentőségét. A helyzet az elmúlt több mint 100 esztendő alatt mit sem változott. Az európai régészet és történettudomány (az orosz és ukrán kivételével) még mindig vészesen elhanyagolja a szarmatakutatást. Sokan ma is Tadeusz Sulimirski kötetét idézik alapvető munkaként, mely annak idején a maga nemében jó összefoglaló volt, ám az elmúlt 35 évben alaposan túlhaladottá vált. Történtek ugyan kísérletek újabb összefoglalásokra, de ezek csak nagyon szűk körben ismertek. A hazai történettudományban még inkább hiánycikk egy ilyen jellegű szintézis. A Kárpát-medencei szarmatákra vonatkozó források Alföldi András által adott kritikai elemzése ugyan máig alapvető, de ez nem pótolhatja a sztyeppei történetre és a szarmaták »utóéletére« vonatkozó művek hiányát, és még kevésbé helyettesítheti a megszaporodott régészeti leletanyag alapján felvázolható képet.
Mindezek alapján úgy véljük, hogy megérett az idő a sztyeppei iráni népek több ezer éves történetéről rendelkezésünkre álló adatok felvázolására a magyar olvasók számára. Ennek első lépését képviseli Makkay János indoeurópai népekről írt monográfiája. A jelen munkában mi e hosszú történetnek csupán egy másik – kis – szeletével foglalkozunk: nevezetesen a szarmatákkal, illetve Sarmatiával, remélve azonban, hogy a közeljövőben sor kerülhet az itt mellőzött időszakokról és népekről szerzett ismereteink összefoglalására is. A szarmaták történetének gyökerei a távoli múltba (Kr.e. VII. század) és messzi területre (az eurázsiai sztyeppére, olykor egészen a kínai határig) vezetnek vissza. A hangsúlyt – természetesen – a Kárpát-medencei történésekre és leletekre helyeztük.”
A VI. században csak egy viszonylag szűk var-khun (hunugur) és alán keverék elit telepedhetett rá a Kárpát-medencében élő szarmaták tömegeire. Menander Protéktór szerint mintegy húszezren lehettek az Apar országából érkező varkhoniták (nyilván húszezer fegyverforgató), hozzájuk csatlakoztak volna "Belár és Dul fiai, lányai" a Kaukázus északi előterében, mielőtt bejöttek a Kárpátok mögé.
