A pusztai vándorlás valóban jó hasonlat. De nem mint jövőbeni lecke, hanem mint jelenlegi állapot. Rendszerváltás ide, demokrácia oda, EU meg egyéb tagságaink amoda a legtöbb magyar ember jó ideje a pusztában vándorol. Fejét kapkodva lemond a biztos fogódzkodókról és bolyongva keresi, szedi vagy lopja a mannát. Elvek nélkül. Rugalmasan. Nagyon komolyan semmiben sem akar hinni. Nagyon komolyan semmit se akar venni. Veszélyesnek tartaná. Azért felületesen jóízűket vitázik a másikkal, leadja voksát, majd viccekkel üti el a dolgok élét. Vagy káromkodással.

Mindazonáltal  – ha bevallja, ha nem -  lényéből adódóan most is várja  a „pusztába kiáltót”, a nagy útmutatót. Van is rá jelentkező bőven.  A dolog pikantériája, hogy – bármennyire is rettegnek sokan – valaminek vagy valakinek valóban össze kellene fogni a népet. Ilyen értelemben ugyanis nincsenek jól bevált, személytelen és általános automatizmusok még a legnagyobb betűs parlamenti demokráciában sem.  De Brüsszel se tud összeterelni bennünket.

Országok sikerei és tragédiái konkrét nevekhez köthetők.

Nem diktátort kell felhatalmaznunk, hanem a sok balga közt egy bölcset. Talán még e „nem normális országban” is találunk egyet. Bármily nehéz, vonatkoztassunk el egy kicsit a pártpolitikától, a választási ciklusoktól, meg a szajkózott „ugyan már, ez nem így működik” szemlélettől. Gondolkodjunk hosszútávon. Mielőtt nevesítenénk, talán fogalmazzunk elvárásokat az irányában. Közösen.