Mint ahogy szép, holt gyermekét,
a sírbul is kiásná anyja,
hogy színnek, hangnak viszaadja,
úgy hajlok, mozdulok feléd...

 

Ó földnek, csöndnek súlya rajtad,
szemed merev, mint szobroké,
színeket én szórok belé,
s lehelletemtül nyíljon ajkad...

 

és sírjából a hallgatásnak,

véres körmökkel is kiáslak,

viszlek, ragadlak, fénybe, fel...

 

és én legyek, ki felemel,
hogy élj, magadért, magamért is,
veszendő, gyászos lelkemért is...

Pákozdy Ferenc: Öt szonett IV.