Szia!

Milyen igaz, amit írtál.  A férjem egyke és soha nem tudott leválni az anyjáról.  Érezte és tudja, hogy az anyja rátelepedett, ezért elköltözött  kb 200 km-re, hogy "ne kelljen minden vasárnap a mamánál ebédelni", de mégis, állandóan bűntudata van.

Az anyja meg szítja a bűntudatát azzal, hogy örökösen szemrehányásokat tesz neki: "már két napja nem hívtál fel, miért nem hívsz minden nap, nem is mondtad, hogy itt, vagy ott voltál, a nagymamamát bezzeg naponta felhívtad, most már nincs is anyádra szükséged". 

Bár ez mind mind halálra idegesíti a férjemet, akkor is felhívja és inkább bül-bül hangon beszél a mamával, csakhogy csitítsa a saját bűntudatát, az anyja meg jól kiszedi belőle az infokat, utána jól kipletykálja a férjem előző házasságából származó lányaival.  Azok meg boldogan vájkálnak a pletykában és manipulálják az apjukat.  Ráadásul a férjem mindezt látja, de mivel elvált az anyjuktól bűntudata van és inkább nem szól semmit, csakhogy ne veszítse el a gyerekei szeretetét.

A helyzetből adódó rosszkedvét meg én kapom meg...

Lehet, hogy mégis kellene szülnöm még egy gyereket.  Nagyon szeretnék még egyet a 2 éves mellé (tudom, már leírtam párszor), de nem adok sok esélyt a házasságomnak az anyósom és a férjem lányai miatt. Pedig soha nem szidom őket, anyósomat soha nem bántottam meg, de nem fogadtak el.  Offoltam, bocs.