Ülök a gép elé, valami hajt. Mondanám a magamét, de nem tudom hogyan.

Olvastam egyszer, hogy gondolatainkat szókincsünk behatárolja - hogy amire nem tudunk szót, azt a körülírás, megértetés időigénye miatt nem ritkán inkább el sem mondjuk.

S ha ez még meg van fejelve a téma tabu-jellegével, belénknevelt előítéletekkel? S azzal, hogy akihez szólok, annak szemét nem látom közben? S ha most leírom, hogy őt - szaggatott, lüktető mondatait - olvasni mindig valami bizsergést, adrenalin-emelkedést hoz? Pulzus-emelkedést, mosolygó na-végre-valaki-leírja-azt-amit-nekem-sose-sikerült fílinget? Érteni fogja-e vajon, mire gondolok? Hogy stílusa oly egyedi, hogy ma már egy mondatából is felismerem? S hogy ez számomra mit jelent ... honnan tudhatná? csakis tőlem, ha el tudnám mondani.

Hogy érdeklődése a másik nem misztikuma iránt nem hogy visszhangot, de rezonanciát indít bennem. Hogy legszívesebben keblemre ölelném: végre Valaki, aki ezt a csodát úgy csodálkozza, ahogyan énszerintem az a csoda megérdemli.