-
(2. NEM EGY WINNETOU?, NEM ÉPP OLYAN? AHOGY BÉKÉSEN ALSZIK?)
IV.
Jó fülem van - erre és éles szememre mindig büszke voltam. Ha nem is értettem tisztán, mit dünnyög, ezt a két szót véltem felismerni:
Micsoda hasonlatosság! Nem értettem, mire gondol. Arra, hogy mindig ki kell valamit találni? És nem elég egy hely, egy puhára kiült és kifészkelt? Vagy állandóan bele kell susogni a fülekbe? Állandóan harcolni, a könyökeimmel döfölődni és egyre jobban illatozni a félelemtől? Hogy éppen
ehhez hasonlítani? Hogy miért nem elég egy fészek, benne az anyu, akkor leguggol, ráugrasz, hogy nagyobb legyen, és senki se unatkozzon, a fiókák működnek, úgy, hogy szét kell csapni közöttük, és szét is lehet, csak jobban célozz, hogy visszajöjjenek a falról, hát ez miért nem elég, fogalmam sincs, hogy miért. Akkor olyan lenne, mint ahogy az életben van lejátszva?
Nem tudom, milyen vonat az amin ülnék a legszívesebben, az merre vinne, épp Róma felé, és hogyan rugózna a kocsi, azt nem tudom, de
ez nem az. Azt sem lehet tudni, hogy nem az ablaküvegtől kopik-e a homlokomon a bőr, vagy igen, ahogy támasztom és szorítom, vagy békésen alszom-e, vagy úgy fest csak, és úgy fut le a táj.
Én békésen szoktam aludni. Nem akarom részletesen elmesélni, de ha arról határozok, békésen elalszom. A telefon föl szokott ébreszteni, de nem veszem mindig észre. Abba beleszólnak, és minden épp olyan úgy, mintha úgy lenne valóban. Sustorgás, azt én felfogom, hogy mit is szól, aki szól bele. Állítólag nem illik olyanokat mondani. Ha csak lehet, vagy szabad, lefekszem. És minden ponton így körülbelül egyenletesen szív befelé a föld.
A lefekvő ember szomorú látvány, mert látszik rajta, hogy szarik arra, hogyan mennek a dolgok, és mert nem érdekli, hogy miért van ott, ahol van. (Céline.) Nem érdekli, mert nem hasonlít amit lát ahhoz, ami körülveszi. Mert nem hasonlít semmihez túlságosan.
Ez nem hasonlít semmihez. Miért kellene valamihez is. Nem olyan és nem könyörgöm, hogy
csak hasonlítana, Uram. Én nem könyörgök. Hogy nem-e? Nem, nem, valóban.
(1989)
(3. AZ ÖRDÖNGÖS SZÖKŐKÚT)
V.
Ezek a légies kanyarok. A kabátomat rángatom magamra ahogy igyekszem lefelé, kikerülve a lépcsőházat aládúcoló oszlopokat, lepörgök a harmadikról. A régi-régi dolgok hozzám tapadtak. Máshol jobb. Nyugaton jobb. Csak máshol lehet nyugat. Elég, ha érzed ezt a szagot, ha bekerül a sál alá, bekuporodik és megül, és elég. Elég lenne kilépni a kapun, elindulni a Szondyn a Körút felé, esik, az autók leálltak, az úttesten menni, fénylik a kő, nagyokat lélegzel, levegőzni kell és légiesen kanyarogni. Menekülj le. Arrébb van, mindig arrébb kerül, odább csúszik. Az, hogy hová is, nem, semmit se kell megtudni arról, hajítsd ki és lökd el magadtól ezt a rád akaszkodót, a legutolsót, ezt a szenvedékeny valóságot. Beúszni az esőbe, szeretnéd ha úszkálnál, ebben a nagy üvegpohárban. Együtt úszkálni velük, hanyag tempózás, együtt, a többiekkel.
És a Champbaudet-állomásnál bukkanni elő. Paris, Champbaudet.
A metró kijáratából meleg víz tör fel, meleg áramlás, nők lebegnek a gőzölgő vízben, ázó szervezetek. A korláton is nők ülnek zsinórban. Csónakázó cipő, szétmálló újságlapok. Egy öntöttvas cölöpről ruhák és télikabátok lógnak le, az aljuk beleér a vízbe. A felirat megett villanykörték égnek, világít Champbaudet, és a ládácskán könyvek száradoznak. Sárga papír borító. Ázott ízek. Zúgok a saját fülembe. Olyan, mint a tréningruhámban lenni. Otthon lenni.
Kék higanyfoltok.*
A zsebkendőnél, oldalt, kitürelmetlenkedik a lélek.
Minden elém kerül. Minden ki van pakolva.
Mindennel be lehet gyújtani.
Én nem üldögélek mindenkivel.
És nem beszélek akárkinek magyarul.
(1984)
*Nincsenek is kék higanyfoltok. Kék higanyfolt egyáltalában nem létezik. Ez dr. Bajnóczy Gábor szíves közlése.-
/Kukorelly Endre A Memória-part - Magvető Könyvkiadó, 1990/