a vallás integrációs szerepéről már korábban, más topicokban, alkalmam volt szót váltani...

 

Az olyan kultúrákban amelyek nincsenek kitéve váratlan belső vagy külső kihívásoknak, ahol nincs szükség alapvető változásokra, az új gondolatok, a szokatlan cselekedetek a társadalmi törvényszerűségek logikája szerint nem találnak támogatásra. A vallástól kölcsönvett szóval "eretnekséget" veszélyesnek tartják, a gondolkodás megmerevedik, a (nem vallási értelemben vett) szentségtörő gondolatokat büntetik.

De amikor a környezeti, biológiai, politikai körülmények gyorsan változnak, a régi mechanizmusok fenntartása nem elegendő, sőt végzetes lehet. Ez az emberi társadalom evolúciójának törvénye.

Ilyen körülmények között egyenesen hősökké válnak azok, akik ahelyett, hogy követnék a tradíciót - ami máskor követendő - szokatlanul és olykor logikával ellentétesen járnak el.

A megfelelő hely és a megfelelő időpont, az integrációs kötelékekből kiugró, renitens egyedeket egyenesen hőssé emelhet.

 

 

Egy adott társadalom fennmaradása, fejlődése szempontjából tehát valószínűleg az integrációs és rebbellis hatások ideális kombinációja az arany középút, mert bármelyik hiány a társadalom vagy az adott közösség elhalását eredményezi.

 

Minden közösségnek ugyanis nagy szüksége van az evolúció során két hatásra. A hitre amely közösségi, összetartó elem a törzsek, kolóniák működésében. Nem szorul különösebb magyarázatra, hogy egy az egyének kooperációján, együttműködésén, interaktivitásán alapuló komplex működése magasabbrendű, a táplálékszerzés, fejlődés szempontjából hatékonyabb működési modell, nagyobb esélyt nyújt a közösségre, mint az individuális elképzeléseik szerint külön-külön cselekvő magányos "vadászok", egyedek halmaza esetében.

 

De egy hit által integrált közösségnek a túlélés, evolúció szempontjából nélkülözhetetlen szüksége van a kétkedőkre is. Hogy miért ? Azért mert a kizárólag hitalapon működő közösségek hajlamosak letérni a fejlődés útjáról. A hit konzervál, rögzülnek olyan cselekvésminták, szabályok, egyénnel szemben támasztott kollektív elvárások, amelyek folytán a (z egyének halmazánál magasabb rendű) közösség képtelen lenne alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez, mint pl. a népességcsökkenés, szárazság, terriróriumot fenyegető rivális törzs stb.

 

Az elmélet igazolódása esetén valószínűnek látszik, hogy az emberi fejlődés (az ideális ivararányhoz, vagy jobb és balkezesek szintén állandó arányához hasonlóan) fokozatosan kialakította azt az arányt hívők és kétkedők között, amellyel az emberi közösségek meg tudtak felelni a környezetük kihívásainak, alkalmazkodni tudtak. Azok a kollektívák, hol túl sok volt a kétkedő, a közösségi összetartó erő hiányában a törzs szétesett, elpusztult, beolvadt. Azoknál ahol pedig az ideálishoz képest több volt a hívő, a közösség rugalmatlansága folytán tűntek el az evolúció süllyesztőjében.

 

Ma már nem ilyen közvetlen az összefüggés a túlélés és a fejlődés között, de ortodox, bezárt vallási (vagy nem vallási) közösségek esetében nyomaikban jól felfedezhetők a stagnálás jelei. Ezek a közösségek működnek, de nem fejlődnek. Egykoron túlélésüket biztosító szabályaik dogmává szilárdultak, korláttá váltak, ezzel hasonlatosan a krokodilokhoz hasonló fejlődési zsákutcába jutottak, amely a túlélést igen, a további fejlődést nem teszi lehetővé számukra.

 

A konkluzió: Hívőkre és kétkedőkre az emberiségnek egyaránt szüksége van, mindkét csoport hasznos szimbiózisban él egymással.