Amint látod, még az olvasási képesség is óhatatlanul megbicsaklik, ha az embernek túl sokfelé kell figyelnie. Itt a bizonyíték, a cikkben jó példának betett videóban.

Ady egyik legszebb szerelmes versét veszik. "Már vénülő kezemmel fogom meg a kezedet...". A kedves és nagyon energikus kistantónéninek annyira sokfelé kell figyelnie, hogy nem képes helyesen, szabatosan felolvasni a szöveget a könyvből. Mivel a tőle jobbra, a nézőnek háttal ülő, rendetlenkedő gyereket folyton fegyelmeznie és instruálnia kell, azt sem veszi észre, hogy a vers ritmusát is tönkretette azzal, hogy a "meg" szócskát kihagyta. Pedig az igencsak fontos lenne, elég kérlelhetetlen ritmus ugyanis. Pontosan olyan, mintha egy vonat kerekei csattognának, vagy még inkább, mintha egy koporsót ácsolnának, és puha köd vagy hó fogná el a hangok élét. Latinovits előadásában különösen jól átjön ez a hangulat. Egyszer felolvastam ezt a verset egy olyan angolnak, aki (akkor még) egy árva szót se tudott magyarul, és megkérdeztem, hogy szerinte miről szól a vers. Csak a ritmust érthette belőle. Mégis rávágta, hogy itt valaki a halálra készül, és belenyugszik az elkerülhetetlenbe.

Na, ez után merje még valaki azt a bornírtságot hangoztatni, hogy az állandó fegyelmezési kényszer nem rontja az oktatás színvonalát! Mert azt azért csak nem feltételezzük a mentor hallgatóról, hogy nem képes egy könyvből felolvasni egy verset? (Olyat, amelyik a mi időnkben még könyv nélkül tudandó volt, és nem véletlenül...)

Ennyit arról, hogy mennyire lehet tanítani az ilyen viselkedésű gyerekeket...
1:1-es tanár:diák arány mellett talán lenne valami eredmény. Talán nem lennének analfabéták. Potom 30-szor annyi pénzért, amennyiért ma egy 30 fős osztályt oktat egy tanár...

Csót:
b