Illyés Gyula: A falevelek végső útja

A falevelek végső útja! Nem
az a halk lekeringés csendesen
ágak ég-magasságából a földre.
Nem az a szűztiszta hullás! Hanem
ahogy már ottlent loholnak, pörögve
bokrok alól, sövény mellől be,
a pocsolyába, majd a csupa-sár
határba, szerte, szennyesen!
E holt kezek, e zörgő tenyerek
halálmenetét nem őszi szél kergeti,
hanem – érzed? – tavaszi: kikeleti!
Menyecske söpör szemetet.
Mért emelné hát pillanatra bár
  tiltakozva kezét –
  jobb ha leejti: Míg
  s még idején
  főt hajt a vén.