Miközben a germán veszély nagyságára hívja fel a figyelmet Tacitus, hangot ad a rómaiak parthusoktól való félelmének a Germania 37. fejezetében: „A samnisok, a punok, Hispania vagy Gallia, de még a parthusok sem idézték magukat gyakrabban emlékezetünkbe: mert hiszen Arsaces királyságánál vészesebb a germán szabadság. Mi mást, mint Crassus megölését vethetné szemünkre az a Kelet, amely maga is elvesztette Pacorust és lába elé vetette magát Ventidiusnak? Bezzeg a germánok megfutamítván vagy foglyul ejtvén Carbót és Cassiust, Aurelius Scaurust és Servilius Caepiót s Maximus Malliust, egymás után öt consuli sereget ragadtak el a római néptől, Varust és vele három legiót pedig még Caesartól is; és nem büntetlenül verte meg őket Gaius Marius sem Italiában, az isteni Iulius Galliában, Drusus, Nero és Germanicus pedig tulajdon földjükön. Ezután Gaius Caesar roppant fenyegetései csúfságba fulladtak. Majd nyugalom következett, mígnem a mi meghasonlásunk és polgárháborúnk eredményeképpen elfoglalták a legiók téli táborait, és még Galliára is szemet vetettek, de kénytelenek voltak meghátrálni, mert a legutóbbi időkben inkább csak diadalmeneteken szerepeltek, semmint igazi vesztesekként.”