Baranyi Ferenc

 

Egyedül

 

Az a magány: aludni térni

egyszál pucéran olyan ágyba,

melyben néhány nappal előbb még

szeretőd válla volt a párna;

mint alma-álom, rád virult a

lánymell, kezedbe kerekedvén,

s most gömbölyű homályt szorongatsz

az éj didergő, vézna testén.

 

Elküldtelek - s én érzek úgy, mint

akinek az útját kiadták,

ujjaim teli kosarából

elgurultak az aranyalmák,

füled kelyhébe összegyűjtve

elvitted felforrt suttogásom,

formád nyomának mélyedése

hűsen ásít a szalmazsákon.

 

Voltál test méretű valóság -

hiányod mindenségnyi semmi,

körötttem bizsereg a csönd már,

mellemet kiáltás repeszti,

kiáltozom, de visszalengő

illatod éri felszakadt szóm,

s csitulok, mit aki magában

dúdol, ha kopognak az ajtón.

 

Ne fordulj meg, nem lenne úgysem

megoldás már a visszatérted,

csak úgy maradok meg neked,

ha nem hallod, hogy kiáltok érted,

máskor bennem csodát csodáló

szemed kihűlne most, ha látna,

megfosztva gőgöm mákonyától

visszatérésed megalázna.