LÁNYI SAROLTA
ÖNVÁD

Néha sajnálom magamtól,
amit adott az élet.
A sok jót, szépet: családi örökséget,
gyászból, bánatból
leszűrt szépséget,
jóságot, elfeledt veszteséget,
tüzet, ami már nem éget
s ezt a túlsok ajándék-évet.

      Kit loptam én meg?
           Ki szenved énmiattam?
      Helyettem ki halt meg?

Megillet-e a szeretet,
amit kapok?
Mentségem-e a szeretet,
amit adok?

            És mit hagyok,
            ha meghalok?
            Tudatlanságot?
            Vagy amit mindig kerestem
            s amire vágyok:
            az igazságot?