Sárhelyi Erika: Nincs-idő

Minden elcsöndesedett.
Csak az óra neszezi a
lassan poroszkáló perceket,
s az utcáról szűrődik be
tompán a kutyaugatás.
A csönd meleg vackot ás
magának, s összegömbölyödve,
lágyan bokámhoz simul.
Homlokomon semmivé fakul
a gond, ahogy a szomszéd
szoba felől hangosat szusszan
az ártatlan gyermekálom.
Ott van valahol az én világom,
álom s ébrenlét határán,
abban a furcsa, tudattalan
nincs-időben.
Mint évek súlya a mélyülő
ráncredőben, úgy bújik
meg bennem a gondolat:
mennyi-mennyi pillanat él
lelkembe zártan azért, hogy
majd egyszer, egy furcsa
nincs-időben mindörökre
elengedjem őket…
Aprókat rándul a szívem,
s az alattam elnyúló süket,
ragaszkodó csend
fájdalmasan lábikrán harap.