Lászlóffy Aladár: Egyetlen élet

Megint ezek a legszebb-napok! Megint
eljön az a kísértő délután, melyről
egyszer már azt hittem, ittfelejtett.
De megint a virágzás! Látod, ilyenkor
nincs velem senki, hogy csendes hatalmam
lássa, hogy felmondhassam, amit évek,
évezredek szent szerelméből tanítok.
Ilyenkor elmenni az udvarunkból, a
kertből, akár utánad is, annyi, mint
meghalni: mire visszaérnénk, örökre
vége az idei áprilisnak. De hát meg
tudok maradni, nyugodni meg tudok,
tudok-e egy emberben élni? Egy embernek
egyetlen életében? Megint ezek a
legszebb napok. Ilyenkor elkezdem a
sétát a szobában, sétát a
mindenségben, és sehol sincs az a
méret, ami én! És nincs az a
mérték, aki mi : aki te velem,
aki én veled. Csak a mindenkori,
csak az örök, ki bármikor visszatérhet.
Virágban térhet vissza, versben. Ez a
mindenkori nyugodt virágzás, ez
a ma, ez a mindenkori élet.