BABITS MIHÁLY
Sarkutazás


Fürdök az óraketyegésben. Visz a sok
puha, pici
hullám, amely az egész világot viszi.

Ringók, simák, s Niagarák vizeinél
sodruk sűrübb.
Páncélhajó se tudhat úszni ellenük.

Lassan visznek. Csak alig változik a táj.
Így marad el
egyenként minden amit futni látni fáj.

Ház és bokor,
a nyájas föld mely otthonom volt s egy velem,
a semmiségbe siklik és már nincs sehol.

Gyér a vidám rét. Több már ami sivatag
és idegen...
Mert zordabb világrészbe ér be életem.

Hogyan öltözzem? S felszerelést mit vigyek?
Idegen ég
süvít elém. Fukar, kietlen és hideg.

A zöld jég s lila köd hona, hol a hazug
sarkfény lobog,
szelídebb, mint ahová menni én fogok.

Minden pici
hullám tovább hajt egy makacs pólus felé.
Míg utam befagy, s gyász-színem lesz a fehér.

Telek tele
holott nem vár fókabőr, eszkimó-verem...
Fagy, böjt, magány: se jó falat, se szerelem.

Jaj mi marad abból ami ma még enyém?
S mi lesz ami
még ott is éltet? Milyen silány sarki fény?

Hulló társak, elveszett expedíció...
Értem soha
nem jön repülőposta vagy mentőhajó.

Óh boldog, boldog és háromszor boldog a
sarkutas! Ő reméli még, hogy visszatér:
de én soha.

Vad rémregény. Valószinütlen. Költemény.
Oly ostobán
zeng fülembe, mintha magam sem érteném.

1937. máj.