ambasa Creative Commons License 2008.08.04 0 0 73
Az érveléséről:

Nagyon ügyesen érvel, legalább is a felületes ismeretekkel rendelkező olvasó meggyőzéséhez. Már a könyv elején megmutatja, hogy a szovjet propaganda (nem történészek) hanem a politika ugyan azt az eseményt az idő múlásával más-más képen magyarázta (ezáltal hiteltelenné teszi minden megnyilvánulását, és ha ebből logikusan következik, hogy ha az ellenfelem hazudik, akkor Én igazat mondok (ez persze nem igaz de jó taktika). Ezért hoz fel olyan példákat, mint a ki kezdte a háborút, vagy a szovjet-lengyel háború megindoklása (érdekes, az itt felsorolt négy érv mellé a legkézenfekvőbben a Kurzon-vonal nagyábbóli visszaállítását kifelejti).

Alapvető érvelési taktikája az érvelésben, hogy először feltételesen állít valamit, majd egy idő után kijelenti, hogy csak ez lehet a logikus magyarázat és onnantól tényként kezeli. Ilyen hadműveleti parancsok esete, amiről nem tud semmi biztosat, de feltételezése szerint, mivel a szovjet csapatok nem tudtak védekezni, csak is támadási parancsot tartalmazhatott (ezt kezdetben feltételezésként közli, majd egy idő után már természetes és elfogadott tényként.

Az érveinek és hivatkozásainak nagy része szovjet tábornokok nagyjából 1960 és 1975 között megjelent visszaemlékezései. Nem veszi figyelembe, hogy ezeket az események utáni ismereteik (politikai és hadtörténeti) erősen befolyásolhatták. De ezekből is csak félmondatokat ragad ki. Egy helyen kijelent, hogy tudja hogy vannak tévedései és bírálói ezekbe az apró tévedéseibe fognak belekötni, ugyanakkor az egész érvrendszere olyan közvetett bizonyítékokra alapozódik aminek nagy része a fent közölt visszaemlékezésekből kiragadott apró idézetek.
Sokszor TASzSz közleményekkel, illetve pártkongresszuson való beszédekre hivatkozik, amelyek politikai kinyilatkozások, és egyáltalán nem biztos, hogy a valós szándékokat tükrözte.

A legjellemzőbb a gondolatmenetére a háború kezdetével kapcsolatban a következő gondolatmenet, amit idézek:
„A történészek a mai napig adósok nekünk a válasszal, hogy ki kezdte el a szovjet-német háborút 1941-ben. Ennek a problémának az eldöntésére egyetlen kritériumot javasolnak a szovjet történészek: aki leadta az első lövést az a bűnös. Miért ne állítanánk fel mi magunk egy másik kritériumot? Miért ne arra figyelnénk, hogy ki kezdte el a mozgósítást, a csapatösszevonást a csapatok operatív fejlesztését azaz ki nyúlt előtte a pisztolyhoz? „ 290.old. (Itt meg előzi egy gondolatmenet arról, hogy aki előveszi a pisztolyát, az már lő is) Ez egyébként egy jellemző érvelési stílusa, egy feltételezését egy idő után tényként kezeli.

Ugyan azt a gondolatmenetet követi, amikor kijelenti, hogy a tavasszal mozgósított csapatokkal legkésőbb őszig támadni kell, mert nincs téli szálásuk (leszerelni nem is lehet?), továbbá a Szovjetunió nyugati területein nem lehet katonai kiképzést folytatni, tehát csak támadni lehet.

Minden áron azt akarja az olvasóba bebeszélni, hogyha valaki nem statikus védelmet épít ki, az akkor már támad, és minden olyan csapat amely nem elsődlegesen erre a feladatra van kitalálva (tehát nem gyalogos, vagy tüzér) az már támadó. Ugyanakkor védekezési taktikaként kezeli, a felperzselt föld taktikáját és ez elképzelhetőnek tarja akár a Dnyeperig is (ugyanakkor nem beszél arról, hogy a későbbiekben ezeket a területeket vissza kellene foglalni és erre megfelelő felszereltségű csapatok kellenek. Olyan agyrémet vázol fel, hogy a Szovjetuniónak a határai mentén körbe egy 30 km mély aknamezőkkel, felperzselt földel és erődökkel kombinált övezetet kellet volna kiépítenie, mivel nem ezt tette csak is támadni szándékozhatott. Katona létére eléggé érdekes elképzelés, főleg úgy, hogy akkor már mindenki előtt ismertek voltak az 1940-es franciaországi hadjárat tanulságai.

Végig azt állítja, hogy a Szovjetunió semmilyen statikus védelmet nem épített ki a határai mentén, illetve a mi volt azt felszámolta, mégis egy helyen arró értekezik, hogy van kiépített védelem a breszti-erődnél, csak rossz oldalon illetve egy helyütt túl nyíltan vannak elhelyezve a beton megerősített állások (most akkor volt vany nem volt?) Még az is érdekes, amikor a breszti-erődben lévő zászlóaljról úgy ír, hogy a német területen tartozkodik.

A román olaj elvesztésnek túlhangsúlyozásával mai ismereteit vetíti ki, és nem veszi figyelembe, hogy 1941-ben a németek szerintem nem függtek annyira a román olajtól, a szovjetek, pedig nem ismerték ezt fel (mint ahogyan még 1944-ben sem). Jellemző, hogy Ploiesti és a constancai kikötő közötti szállítóvonal elvágásának mekkora jelentőséget tulajdonít, megfeledkezve, hogy a Németország felé futó szállítási útvonalak pont az ellenkező irányban vannak.

Egyszerűen nem hajlandó figyelembe venni, hogy az 1940-es franciaországi hadjárat után minden katonai gondolkodó (a szovjetek és a németek már előtte is) a támadást célravezetőbbnek gondolták és az események függvényében ezt igazolva is látták. Az Ukrajnában elhelyezkedő főerők (amellett, hogy a könyv elolvasása után lehetőnek tarom egy esetleges tervet Románia részeinek, vagy egészének megszállására vonatkozóan, hiszen tudjuk az mindenkori orosz hatalom régi vágya a meleg tengerekhez való kijutás) tökéletes mása a németek 1 évvel korábbi sarlóvágás hadműveletének csapat elhelyezkedésének, de ehhez, mint akkor a francia hadseregnek a németek állásaikból való kimozdulása szükséges. (Nem én találtam ki Számvéber Norbitól halottam és igazat kell neki adnom)

Számomra érdekes, hogy Halhin-Golról úgy beszél, mintha a szovjetek támadták volna meg az ideiglenesen ott tarózkodó békés japánokat. Vagy az 1945-ös tényleges szovjet támadást elítéli, és úgy állítja be, mintha a VH a szegény, békés és védtelen japán csapatokra sújtott volna le, és elfelejti megemlíteni (hogy persze hatalmi érdekektől is vezérelve) de a szovjetek egy olyan szövetségesüknek tett ígéretüket teljesítik, aki nekik a legnagyobb bajban segítettek.

Érdekes, hogy Sztálint mekkora zseninek állítja be, de azt nem magyarázza meg, hogy akkor Hitler hogy előzhette meg. Az különösen mókás, Hitler hatalomra jutását egészen Marx és Lenin műveiből vezeti le, úgy állítva be, mint egy hatalmas összeesküvés-elméletet. Tetszik az is, hogy Zsukov nevének említésekor, majd mindig hozzáteszi, hogy ő az aki akit soha nem győztek le. Viszont furcsa volt, hogy mennyire lehúzza Tuhacsevszkijt akinek a nevéhez a mély hadművelet elve kötődik, igaz viszon leírja, hogy ez nem Tuhacsevszkíj, hanem Triandafillov érdeme (azt azonban bagatelizálja, hogy ezt Tuhacsevszkij vezette be).

Végül is, ha csak arról írt volna, hogy a Szovjetunió koránt sem volt olyan védtelen és felkészületlen, mint amilyennek később beállították, illetve hogy készült esetleges további balkáni terjeszkedésre, akkor egy egész érdekes könyvet írhatott volna. Erre írtam azt hogy a kevesebb több lett volna.

A forrásai siralmasak, jórészt memoárok félmondatai illetve valamilyen szovjet katonai közlöny (már a mi a szakmaiakat érinti) levéltári forrásokat ritkán ad meg (gondolom ezeket is az előbb említett folyóiratból szedte). Persze tegyük hozzá, hogy ahol és amikor a könyvet írta nem is volt rá lehetősége hogy szovjet levéltári forrásokat használjon, de a német zsákmányanyagokhoz ha igazán akart volna ami az USÁ-ba került, illetve a német tisztek kihallgatási jegyzőkönyveit felhasználhatta volna, ha akarta volna, de mégsem tette. Az hogy TASzSz közleményekre, illetve kommunista ideológusok elméleti munkáira hivatkozik, az egyszerűen nevetséges.

TG