T.Howard Creative Commons License 2008.08.01 0 0 121

159 éve történt: A fehéregyházi csata
Az 1849. július 31-i fehéregyházi csatára emlékezünk.


Az 1848–49-es magyar szabadságharc sikerei arra késztették a Habsburg-vezetést, hogy katonai segítségért folyamodjon I. Miklós orosz cárhoz, aki Paszkievics tábornagyot bízta meg, hogy 200 ezer orosz katonával Magyarországra induljon.

Így a Habsburg-csapatokkal együtt 370 ezer katona és 1200 ágyú állt szembe a magyar honvéd sereg 132 ezer emberével és 450 ágyújával.


1849. július 29-én Bem a marosvásárhelyi főhadiszállásán, a Teleki-házban kapta a hírt, hogy a Nagy-Küküllő völgyében megjelent és Segesvárt is elfoglalta Lüdersz cári hadserege. Azonnal intézkedett és másnap, július 30-án elindult csapatával a Vácmányon, Kelementelkén, Erdőszentgyörgyön és a Gagyi-tetőn át Székelykeresztúrra, ahova Petőfi Sándor is elkísérte. Még aznap éjfélkor hozzájuk csatlakozott Sepsiszentgyörgyről a 27. zászlóalj négy százada, de sajnos a magyar csapatok ütőképességét jelentősen befolyásolta az a tény, hogy nem érkezett meg Kemény és Dobay serege.

Reggel korán megszólaltak a kürtök, a dobok, riadóztatták a harcba indulókat, hogy Bem 3700 főnyi serege 14 ágyúval és 2 tarackával megütközzön a fehéregyházi mezőn Lüdersz orosz tábornok 18 ezer emberével és 48 ágyújával.

Fehéregyházát mentükben visszafoglalták, majd sor került a hadsereg hadrendbe állítására. (Lásd a mellékelt térképvázlatot, valamint a fehéregyházi múzeumban elhelyezett terepasztalt.) Az orosz gyalogság, tüzérség és a hadseregstáb a segesvári erdőszélen, a lovasság a livadai részen várta a csata kezdetét.

Bem parancsnoksága a Monostori-kert nyugati részéről irányította a csapatmozdulatokat. A lovasságot az országút mentén, az ágyúkat a Rogyina nevű réten, a gyalogosokat az Ördögvölgyi-erdő szélére és a Livadára állította fel.
11 órakor tűz alá vette a segesvári erdő szélét, ahol az orosz hadseregstáb és az orosz gyalogság táborozott. Az első lövések nyomán halálos találat érte Szkarjatyint, Lüdersz 5. hadtestének tábori főnökét. Talán ez volt az a lélektani pillanat, amikor egy fergeteges magyar rohammal, bátorsággal és elszántsággal eldönthető lett volna a csata sorsa.

De nem így történt! Délután 4 órakor a harc öldöklőbbé vált. Egymás után rohamoztak a honvédek, de a vihar, a sokszoros túlerő elleni küzdelem felmorzsolta erejüket. Az orosz bal szárnyon indított, bekerítést célzó kozák roham a magyar csapatokat visszavonulásra, később menekülésre kényszerítette. Felbomlott a csatarend, mindenki menekült, közöttük volt Petőfi Sándor is, aki feltehetőleg az Ispánkútnál esett el.

Van ki állítja, hogy a költőt kozákollóval szúrták át jobb felén, s bal oldalán feküdt a földön. A kozákolló egy nagyon félelmetes fegyver volt, talpukon viselték a kozákok, s ahogy beledöfték a ló szügyébe vagy akár az ember testébe, az olló szétnyílt, s a belső szerveket teljesen szétroncsolta. Petőfit jobb oldalán érte a szúrás, mellette vértócsa volt, és iratok meg egy szíjas bőrtáska hevert valamivel távolabb tőle. A táskát átkutathatták, a benne levő iratokat szanaszét dobálták...