Nem vagyok tanár. Más okból tettem fel e kérdést.

Réges rég mikor még iskolába jártam, az iskolai és otthoni környezetem miatt elég gyatra lelki állapotba kerültem. Nem üvöltöztem, nem zavartam az órákat, épp ellenkezőleg betegesen csendben voltam. Azóta velem van egy kevés depresszió, szociális fóbia, alvászavar, suicid gondolat, stb... Ezekből csak részben sikerült kigyógyulnom.

Bőven voltam olyan állapotban hogy a tanáraimnak feltétlenül tudnia kellett hogy valami baj van. Ha akkor beszélnek a szüleimmel, vagy orvossal akkor ma talán minden másképp lenne.

Nem értem hogy felnőtt értelmiségi emberek akik életüket a pedagógus pályára tették fel, hogy képesek tétlenül végignézni egy gyerek megnyomorodását. Valami atrocitástól, megtorlástól tartanak a szülők vagy hatóságok felől? Létezik leírt szabály, törvény ami tiltja a pedagógusnak az együttműködést? Akkor mi lenne ha a szülőt nem egy kezdő tanító kérné a gyereke orvosi vizsgálatára, hanem a tantestület?

Elég vegyes érzelmekkel tekintek egykori tanáraimra és általában a tanárokra. Tudom hogy ők is szürke átlagemberek. A pályaválasztással nem kapnak glóriát, de nem növesztenek szarvat és patát sem. Ahogy sokan ők is közönyössé, fásulttá váltak, féltik munkahelyüket ezért véresen komolyan veszik a megtanítandó tananyagot. De ha gond van a tanítvánnyal inkább hallgatnak mint a sír.

Azt hiszem a tanáremberből nem az ember felé érzek megvetést hanem a tanár felé. Akármilyen okból is csak oktató, nem pedagógus.